21. rész

   Közeledni kezdtem felé, ő pedig továbbra is az ablakon bámult kifelé. Mikor már elhaladtam mellette, a táskájában kezdett kutakodni. Leültem a mögötte lévő kettes székre, és vártam Mito-t, hogy ő is helyet foglaljon mellettem. A buszsofőr beindította a motort, ami nagy bődüléssel, de elindult. Bátyám pedig imbolyogva közelített meg engem belekapaszkodva, majdnem minden egyes csőbe. A srác testvérem felé pillantott, szemével pedig követni kezdte egészen addig, amíg mellém nem jött. A fiú hátra nézett, pupillám meg kétszeresére nőtt. Yaru ült előttem, én pedig a meglepettségtől szóhoz sem jutottam.

- Mitty! Kimito! Hogy- hogy idehaza? –érdeklődött.

- Apát jöttünk meglátogatni, mert kórházba került – válaszoltam kicsit még mindig meglepett hangon.

- Mi történt vele? – kérdezte.

- Súlyos beteg lett. Mi pedig hazajöttünk meglátogatni, de úgy néz ki, egy ideig nem tudunk visszamenni – fordult felém bátyám rezzenéstelen arccal, majd újra a telefonjára nézett.

- Hogy micsoda? ! – csattant ki belőlem a kérdés.

- Most nézem, hogy egy hónapig nem indítanak visszafele repülőt. A jegyet le tudjuk foglalni, de az még kérdéses, mikor sikerül hazajutni – nézte még mindig telefonját.

- Jaj, ne már! Ez is csak velem történhet meg! Egy hónapig nem láthatom Kookie-t. Nem fogom kibírni, érted? Meg Tae-val mi lesz? Azt sem tudjuk, hogy visszaérkezett-e. Repülőt meg ugyan miért nem engednek felszállni? – háborodtam fel.

- Mitty, nyugodj meg! Beszélni fogok a fiúkkal, amúgy is le kell mondanom egy pár megbeszélést a kiadónál. Szóval, most higgadj le, és egy idő után meg fog oldódni a helyzet. Türelem – veregette meg vállamat.

   Mérgesen fordultam el az ablak felé, ahonnan kitekintve elgondolkodtam. Fülhallgatómat a fülembe helyeztem, úgy utaztam tovább. Semmi kedvem nem volt most beszélni senkivel, bár lehet Yaru-val jó lenne egy kicsikét, hiszen jó régen láttuk egymást.
Telefonomat megfogva a kezembe keltem fel a helyemről, majd oldalazó lépésben másztam ki Mito előtt. Amint kiértem, rögtön el is helyezkedtem az említett személy mellett, aki csak üveges tekintettel bámulta újra az utakat. Megbökdösve a vállát, rám emelte szemeit, és elmosolyodott. A kapucnit lehúzta fejéről, kezét pedig átemelte a vállam felett, kicsit megrázva engem.

- Jó régen beszéltünk már – mosolyog rám kedvesen.

- Hát igen – motyogom, és érzem, ahogy kezdek zavarba jönni. Kezeimet összekulcsolva próbáltam egyre jobban begyömöszölni az ölembe.

- Hallottam van barátod – szólal meg hírtelen furcsa hangnemben, és félmosolyra húzta száját.

- Igen… - motyogom ismét.

- Sokáig… - fordítja tekintetét ismét az ablak felé, kezét levéve a vállamról.

Nem értem mi a baja. Eddig annyira boldog volt most meg, ahogy megtudta, hogy barátom van, rögtön goromba lett. A múltkor is elég furcsán viselkedett, amikor beszéltünk, és meglátta Kookie-t a kamerában.

- Van valami baj? – kérdezem meg végül.

- Semmi… - morogja.

- Yaru, nekem nem tudsz hazudni. Ismerlek már egy jó ideje, és látom rajtad, hogy valami bánt. Mi az?

- Most hagyj légy szíves. Amúgy is mentek, mert szálltok le. Szóval, szia. Jobbulást apudnak – köszönt el, majd felállt a helyéről, és a busz elejébe ment.

   Kis idő elteltével, de én is felkeltem a helyemről, és az ajtóhoz indultam. Megnyomtam a leszállásjelzőt, vártam, amíg az ajtó ki nem nyílik. Bátyám mellém jött, s a csőbe kapaszkodva próbált meg megállni egy helyben velem együtt. Hamarosan a busz imbolyogva ugyan, de megállt, mi pedig leszálltunk róla.
A buszmegállóban néztünk körül, vajon merre is kéne mennünk. Elindultunk a jobb oldali irányba, aztán végig mentünk egy hosszú utcán, és végül jobbra fordultunk. Hamar észrevettem a kórház épületét, az előttem lévő sietős léptű Kimito-val szedtem egyre gyorsabban lábaimat.
Belépve az épületbe, hirtelen kirázott a hideg. Borzasztó érzés, hogy már megint ilyen helyen vagyok. Nemrég még én voltam kórházban, most meg apa.

- Jól vagy? – fordul felém Mito.

- Persze, persze. Csak… - hagyom félben a mondatot.

   A pulthoz sétáltunk, és vártuk, hogy eligazítsanak minket. Amíg Mito az ott lévő orvossal beszélgetett, gyorsan leültem egy mögöttem lévő székre, onnan figyeltem az eseményeket. Az doktor valamit mutogatott a kezeivel, de akármi is volt az, most épp nem nagyon érdekelt. Nagyon nem érzetem jól magam. Aggódtam, vajon mi van, ha apának tényleg valami komoly baja történt, és persze Kook-ért is. Mi van, ha történt vele valami? Mihamarabb látnom kell, amilyen gyorsan csak tudom. Hiányzik a jelenléte, az érintése, és úgy mindene. Szükségem van rá az ilyen helyzetekben.

   Miután kijózanodtam az ábrándozásaimból, az eseményeket kezdtem el figyelni. Észrevettem, Mito eltűnt. Hirtelen nagyon megijedtem, szememmel pedig, amilyen gyorsan csak tudtam, keresni kezdtem a lehetséges irányokba.

   Mikor már azt hittem tényleg eltűnt, megláttam őt egy ajtó előtt állni, amint a fejét lefelé szegezve dőlt neki a falnak. Lábát keresztbe téve a másikon, úgy várakozott a megfelelő pillanatra, hogy bemehessen. Odasiettem hozzá, és szorosan megöleltem. Először meglepődve ugyan, de végül visszaölelt. Olyan rég öleltem már meg, ez meg kifejezetten jól esett.

- Semmi baj. Apával minden rendben – nyugtattam, felnézve rá.

- Tudom, és remélem – engedett el egy halvány mosolyt szájáról.

Cipőkopogások hangja kezdett el hallatszódni egyre hangosabban, s hangosabban. Fejemet a hang irányába fordítottam. Egy idegen nő közeledett felénk fekete magas sarkúban. Rózsaszínes vászonkabátja szinte teljesen eltakarta az alatta elhelyezkedő fekete, testhez simuló szoknyáját. Válltáskáját a könyökhajlatba helyezte, ért el szép lassan hozzánk. Félhosszú, barna, egyenes haja csak úgy lobogott a mögötte elsuhanó levegőtől.

  Amilyen gyorsan csak tudott, úgy sietett valahova. Szigorú tekintete lenézően mért végig minket, majd egy közelünkben lévő narancssárga székre telepedett le.
   Eltávolodva Mito öleléséből, én is leültem egy számomra szimpatikus székre, onnan néztem a nő reakcióját. Még mindig minket figyelt, jobban mondva engem. Elég fusztrálva éreztem magam, amiatt amiért néz, de nem tehettem mást, minthogy elviselem a lenéző pillantások halmazát. Egyre rosszabb érzést keltett bennem, majd mellettem állóra néztem, aki érdeklődve követte a nőcske minden egyes mozzanatát. Kíváncsi lennék, miért jött ide?

   Hamarosan a kórterem ajtó kinyílt, és egy köntösben álló férfit pillantottunk meg. Fehér papucsában felénk csoszogott, szája mosolyra húzódott. Bátyámmal egyszerre öleltük meg, majd szerre távolodtunk el tőle. Apa az ülő nőre pillantott, aki amint megérezte tekintetét magán, rögtön fel is pattant. Mélyen meghajolva előtte tartotta a tisztes távolságot. Érdeklődve figyeltem, vajon ismeri-e a hölgyet, de úgy látom igen. Édesapám lenéző tekintettel mérte végig tetőtől talpig.

- Ki ez a nő, apa? – törtem meg hirtelen a csendet.

- Ő… a volt élettársam – mondta érzelemmentes hangnemben. – Aki miatt ide kerültem… - próbálta befejezni a mondatot.

Mit tehetett ez a nő, hogy ennyire kikészült, és kórházba került miatta?
Nem tudtam mit kéne mondanom, annyira összekuszálódtak a gondolataim. Rengeteg kérdés fordult meg az agyamban, vajon mi történhetett.

- Gyerekek, most jobb, ha elmentek. Van egy kis elintézni valóm. Örülök, hogy láttalak titeket. Két nap és hazamehetek, és otthon beszélgethetünk – mosolygott ránk.

- De, apa! Nem küldhetsz csak így el minket! Tudod mennyit utaztunk, hogy ideérjünk? Most is estére érkeztünk meg, és még ki sem pakoltunk a csomagokból. Siettünk hozzád, hogy mihamarabb lássunk! Erre te fogod magad, és elküldesz minket! Hát köszönjük szépen. De tudod mit? Legyen fontosabb neked a kis „nőcskéd”, mint a saját gyerekeid! – akadt ki Mito.

- Kimito! – szóltam rá erélyes hangnemben. – Hogy mondhatsz ilyeneket? ! Tisztában vagy vele, miket beszélsz? Nem látod, hogy apa még mindig nincsen jól, erre te így beszélsz vele! Most fejezd be, vagy itt hagylak, és egyedül megyek haza – rivalltam rá.

- Nekem te ne parancsolgass! Értve vagyok? ! Egyen lőre én vagyok az, aki dirigál neked– kiabált újra rám.

- Jó én ezt nem bírom. Nem vitatkozom – motyogtam el magamban, és a kijárat felé vettem az irányt.

   Ezt nem hiszem el! A saját testvérem így beszél velem, és nem csak velem, hanem az apjával is. Jobb lesz, ha egyedül megyek haza. Nincs kedvem társalogni vele előtte higgadjon le, majd utána beszélünk.

Megszaporázva lépteimet róttam végig a kórház folyosóit. Amilyen gyorsan csak tudtam, szabadulni akartam innen. A bejárati kapunál a lépcsőfokokat kettesével szedtem, hogy mihamarabb kiérjek. Kint láttam, jócskán besötétedett. Végiggondoltam, hogyan is jutok haza, majd rájöttem, itt is vannak taxik. Szétnéztem, és megpillantottam egyet, ami a járda mellett várakozott. Bepattantam, s a megfelelő helyet kezdtem el mondani, hol tehet ki.
Beindította a motort, én pedig bekötöttem magam, mint ahogy szokás. Útközben végiggondoltam, most hogyan is tovább.

   Megállítottam a taxist, hogy itt nekem tökéletes, ha kitesz. Leparkolt a járda szélére, én pedig kikötve az övemet kiszálltam, és ballagni kezdtem a kivilágított utcán.

Amennyire csak tudtam siettem a házunk felé, majd ahogy a kapuhoz értem, keresni kezdtem a kulcsot, de sehol sem találtam.

- Francokat már! Ez is csak velem történhet meg. Miért kellett odaadnom Mito-nak a kulcsot, miközben én is eltehettem volna – mérgelődtem magamban.

Kisebb gondolkodás után arra jutottam, hogy átmászom a kerítésen. Így is tettem.
   A kapu tetejéről egy nagy ugrással földet értem, majd rájöttem, a bejárati ajtóhoz sincs kulcsom. Gondolkozni kezdtem az újabb ötleten, míg végül eszembe jutott, a hátsó ajtót apa nem szokta bezárni. A kertbe siettem, onnan pedig a bejárathoz. A kilincset lenyomva vártam az ajtó kattanását. Mikor ez megtörtént, magamban örömtáncot jártam, hogy végre sikerült.
A lakásba belépve a bőröndökhöz siettem, a sajátomat megfogva, vettem az irányt az emelet felé. A lépcsőn nehézkesen ugyan, de sikerült felhurcolkodnom. A szoba felé haladtam, majd amint odaértem, beléptem rajta. A villanyt felkapcsolva néztem körül a kis kuckóban. Minden ugyan úgy volt, ahogy hagytam. Semmi sem változott meg.
A bőröndöt az ajtóban hagytam, én pedig fáradtan dőltem le az ágyra. Éreztem, ahogy az álom egyre jobban a szememre száll, és nehezedik rá.

Az alvásból a mellettem rezgő telefonom ébresztett fel. Morcosan tapogattam ki merre is lehet, mire végre sikerült megtalálnom. Kezembe kaptam, majd fejem felé emeltem. Amint megláttam ki hív rögtön felültem, szemem pedig teljesen kipattant.

- Mitty –szólt bele a telefonba az ismerős hang.

- Kookie! Hogy, hogy felhívtál? – kérdeztem megilletődve.

- Nem hívhatom fel a barátnőmet? – kuncogott egyet a telefonba.

- Jaj, dehogynem! Csak megleptél, hogy ilyenkor hívsz. Mi újság veletek? – mosolyodtam el magamban.

- Semmi különös. Tae visszajött…

- Tényleg? ! És jól van? – kérdeztem aggódva.

- Igen. Teljes épségben van – sóhajtotta el magát.

- Kookie. Mi a baj?

- Semmi… semmi. Borzasztóan hiányzol. Látni akarlak, most!

- Nekem is iszonyatosan hiányzol. Érezni akarom újra az ölelésed, viszont van egy rossz hírem – kezdtem el hirtelen a mondani valómat.

- Még pedig?

- Egyen lőre egy hónapig nem tudok visszajutni. Majd csak a következő hónapban lesz gép, addig pedig itt kell, maradjunk – szomorodtam el.

- Értem… Majd akkor találkozunk… - mondta, és letette a telefont.       Éreztem, hogy ez lesz. Nem lett volna szabad elmondanom neki. Gondolhattam volna, hogy rosszul viseli majd, én pedig ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Meg kell értenie, nem én döntöttem így. Remélem, addig nem csinál semmi baromságot.

   Újra hátradőltem az ágyon, sírni kezdtem. Hiányzik Kook! Látni akarom és érezni minden porcikáját. Nem bírom ki ezt az egy hónapot nélküle. Vissza kell utaznom minél hamarabb.

Kis idő elteltével síri csönd keletkezett az egész lakásban. Minden elhallgatott, csak az óramutató kattogása törte meg. Nem telt el sok idő, a kattogás mellett egy másik hangot is felfedeztem. Léptek zaját hallottam a földszintről.

   A szobaajtóhoz közeledtem, majd kinyitva azt, néztem ki a félhomályos folyosóra.  Az előtérbe kilépve mentem el óvatosan a lépcsőig, és lenéztem a nappaliba. Valaki matatott a ruhafogasnál, de túl sötét volt ahhoz, hogy látni tudjam. Lassan leballagtam a lépcsőn, és az alak felé vettem az irányt. Közeledni kezdtem felé, amennyire lassan csak lehet. Már majdnem az alakhoz értem, amikor hirtelen megfordult. Csak a szeme volt megvilágítva, így nem láthattam a teljes arcát. Minél jobban haladtam felé, annál jobban távolodott a kijárathoz.

-Hívom a rendőrséget, ha nem megy el, akárki is maga! – fenyegetőztem reszkető hangon.

Hiába vártam a választ, nem érkezett. Helyette, egy kitárt ajtót láttam magam előtt.
Vajon ki lehetett?-  gondoltam magamban. 

20. rész

   Lépteimet megszaporázva igyekeztem minél gyorsabban találni egy járművet, amivel hazamehetünk. Gondolatok sokasága zajlott le a fejemben legfőképpen arra összpontosítva, vajon melyik a legrövidebb út, ami hazavisz. Minél gyorsabban otthon szerettem volna lenni, hogy megtudjam, miért hívat Mito.
  A park bejáratához futva, rémülten néztem körül. Fejemet kapkodva keresni kezdtem egy taxit, de nem találtam egyet sem. Hátrapillantottam a mögöttem rohanó Kookra, majd nyugtáztam magamban, hogy nem hagytam túlságosan le. Mellém érve, a térdére támaszkodva fújta ki az elhasznált levegőt, majd beszívta a frisset. Kiegyenesedve megfogta a kezem, ezt követően pedig elindult az egyik irányba.

- Most merre? – kérdeztem, miközben rászorítottam erősen végtagjára.

- Nyugi, kicsim! Ne idegeskedj, mert úgy sokkal rosszabb. Hívok egy taxit, avval meg hazamegyünk. Gyere ide! – húzott magához, és szorosan megölelt.

- Köszönöm, hogy vagy nekem! Nem tudom elégszer ezt elmondani!

- Nincs mit köszönnöd. De, most várj egy keveset, amíg felhívom a taxisosak.

- Rendben.

  Elengedtem, majd megálltam mellette, és nézelődni kezdtem, közben újra elgondolkodtam azon, hogy mi van ha Mitoval történt valami. Lehet, hogy most komolyabban sebesült meg, mint a múltkor. Bár, azaz én hibám volt, mert megijesztettem. Nem szeretném, ha baja esne. Nagyon reménykedem benne, hogy nem történt semmi vele.

  Közben Kook is végzett a telefonálással. Odajött hozzám, és mondta, hogy hamarosan itt lesz a taxi. Újra megöleltem, szememből pedig egy könnycsepp hullott le a földre. Fejemet felemelve fordítottam a hang irányába, amely az érkező autótól jött. Kook elengedett, majd a kocsi ajtójához lépett, és kinyitotta nekem.

- Parancsoljon, kisasszony! – hajolt meg úriember módjára.

  Csak kuncogtam egyet, s beültem a hátsó ülésre. A járművet megkerülve hátulról ült be mellém balról. A sofőr rálépett a gázra, a kocsi pedig elindult. Én az ablakon kibámulva figyeltem Szöul fényes utcáit, miközben a mellettem ülő Jungkook, szépen lassan a vállamra nehezedett. Fejemet az ő irányába fordítottam, majd az egyik kezemmel simogatni kezdtem a fejét, amitől is mosolyodott. Éreztem, ahogyan egyenletesen veszi a levegőt, majd kifújja. Újra kinéztem az ablakon. Úgy belemerültem a nézelődésbe, hogy észre sem vettem, már haza is érkeztünk. Meglökdöstem Kookot, aki csak pár pislogás után fogta fel, hogy hol is van éppen.

- Gyere! Megérkeztünk – szálltam ki a kocsiból. Megdörzsölte szemeit, és ő is kiszállt.

- Mennyi lesz? – kérdezte.

- 15000 wont kérnék szépen.

- Parancsoljon! –nyújtotta a pénzt Kookie.

- Köszönöm. További kellemes napot! – avval az autós el is hajtott.

  A házhoz siettem, ahol meglepetésemre az ajtót nyitva találtam. Óvatosan, sarkamban Kook-kal lestem be a lezáratlan bejáraton. Ahogy megállapítottam, hogy nincs semmi baj, intettem a mögöttem állónak, hogy tiszta a levegő. Amint az ajtót becsuktam magam után, egy hang kiabált le az emeletről.

- Mitty, ti vagytok azok? –kérdezi Mito.

- Igen mi. Miért hívtál ilyen sürgősen haza?

- Mert be kell jelentenem valamit – mondja testvérem, miközben jön lefele a lépcsőn. –Kook, egy kicsit elmennél?

- Igen… - mondja, majd elindult a grádicson felfele.

Kimito elment a nappali felé, ahova követtem. Elhelyezkedett a kanapén, mellé pedig én is leültem. Pár perces csönd után torkomat megköszörülve vetettem véget a csendnek. Testvérem a föld bámulásából rám nézett, majd megszólalt.

- Mitty, mondanom kell valamit… - hajtja le újra fejét.

- Tessék, mond – húzódok közelebb hozzá.

- Vissza kell utaznunk apához, mert megbetegedett, és bekerült a kórházba.

  Hirtelen számhoz kaptam a kezem. Nem is tudtam mit kéne mondanom. Arcomat a kezeim közé temettem, a levegőt pedig fokozatosan vettem. Nem akartam még hazamenni. Még nem. Rettentően fognak hiányozni, hiszen már úgy tekintettem rájuk, mint a családomra. Nem akarom elveszíteni őket, mivel nagyon fontosak számomra. Mi lenne velem nélkülük? Természetesen ott van Kimito is. De ha most elmegyek, mi lesz Kook-kal? Mi van, ha túl sokáig maradunk, addig pedig egy másik lánnyal közelebbi viszonyba kerül, engem pedig elfelejt. Én ezt nem akarom! Kookie-t nagyon szeretem, és soha nem hagynám el semmi pénzért sem.  És mi lesz V-vel? Ő még mindig nincs itthon. Mi van, ha akkor ér haza, amikor mi már elmentünk? Találkozni akarok vele az út előtt. Nem tudom mi tévő legyek… Elvesztem…

- Mitty. Mitty! Hallasz engem? – lökdösött meg Kimito.

- Hmm? Tessék? Mi történt?– kapok a fejemhez.

- Hirtelen eldőltél. Hiába lökdöstelek, nem ébredtél fel, csak most.

- Bocsi Mito, csak…

- Csak mi?

- Mindegy semmi… Mikor indulunk? –kérdeztem, miközben próbáltam feltápászkodni.

- Holnap reggel. Majd amit szeretnél vinni, azt pakold be. Pár hét után úgyis visszajövünk. Megyek, én is folytatom a pakolást.

- Rendben… - mondtam menet, felfele a szobámba.

  Amint kinyitottam az ajtót, meglepetésemre Kook ült az ágyon velem szemben. Amikor meglátott, hirtelen felpattant, és hozzám sietett. Szorosan átölelt, majd a homlokomra nyomott egy puszit. Abban a pillanatban, nem is tudtam mit és hogyan kéne mondanom.
  Csüggedten bámultam a földet, ő pedig fejemet felemelve nézett a szemembe. Akarva, akaratlanul próbáltam kerülni a szemkontaktust, kezei közül pedig kibújtam, hogy az ágyhoz sétáljak. Leültem rá, és amennyire csak bírtam összekucorodtam. Nem sokkal az után, ahogy lerogytam, ő is elhelyezkedett mellettem, majd átkarolt. Rádőltem a vállára, s újra azon kezdtem el gondolkodni, hogyan mondhatnám el neki.

- Mitty, figyelj, rám kérlek – szólal meg hirtelen. Fejemet felé fordítom, ő pedig belekezd mondani valójába. – Mond el légy szíves, hogy mi a baj, mert látom rajtad, valami bánt.

- Haza kell mennünk egy ideig…

- De hiszen itthon vagy – nevetett fel.

- Kookie! Ez most komoly! Apához kell hazamennünk, mert kórházba került. Azt pontosan nem tudom mi miatt. Sajnálom Kookie. Hidd, el maradnék, de nem lehet. Ugye megérted?

- Igen meg… - hallottam hangján, hogy nem a legvidámabb. Amilyen erősen csak tudtam, úgy öleltem meg. Viszonzást nem kaptam, de meg is értem.

  Pár perc után felkeltem agy ágyról, majd a bőröndömhöz ballagtam, és pakolgatni kezdtem bele a ruhákat. Hallottam, amint felkel az ágyról, és az ajtó felé veszi az irányt. Léptei gondterhelten érkeztek a padlóra. Egy pillanatra abba hagytam a pakolást, majd az alakja után pillantottam. Éreztem legbelül, hogy valami nagyon bánt.
Feltápászkodtam a bőrönd mellől, hogy újabb adag ruhát szedjek le a polcról. Szomorúan pakolásztam, mire észbe kaptam, hogy már sötétedik. Az ablakhoz sétáltam, majd az ott lévő székre felkuporodva kémleltem a kint lévő világot.

  Elgondolkodtam azon, vajon hol lehet Tae, és mikor jön vissza. Nem tudom mi tévő legyek. Talán rá kéne beszélnem Mito-t, hogy még egy napot maradjunk, hátha addigra hazaér.

Kikászálódva a székből vettem úti célba testvérem szobáját. A gombóccal a torkomban meneteltem helység felé, tartva a választól. Bekopogtattam az ajtón, ami rögtön ki is nyílt.

- Szia, Mitty! Mit szeretnél? – kérdezte Mito, a pakolás közben.

- Csak annyit, hogy nem maradhatunk még egy napot? – tettem hátra kezeimet, majd összeszorítottam azokat.

- Miért szeretnél maradni? – fordult váratlanul felém, szemöldökét felhúzva.

- Fontos dolog… - hazudtam.

- Nem maradhatunk. Holnap tíz órakor már a reptéren kell lennünk.

- Értem… - hajtottam le fejemet. – Visszamegyek pakolni…

- Jól teszed – fordult vissza bőröndjéhez folytatni a pakolást.

  Visszatérve a szobámba újra nekiálltam a csomagolásnak. Gyorsan a maradék ruhámat beledobáltam a táskába, aztán úgy döntöttem felhívom Hee-t, és szólok neki a költözésről. Megkerestem a telefonszámát a névjegyzékben, majd rögtön tárcsázni kezdtem. Hosszas sípolás után a hangposta jelentkezett, ezért ráhagytam. Hiába hívtam mindig ugyan az a hang válaszolt, amikor egyszer csak egy ismerős személy szólt bele.

- Halló? ! – szól bele Sehun.

- Szia! Én vagyok az, Mitty. Hee hol van?

- Éppen kajál.

- Értem. Jó étvágyat. Kérlek, add át neki, hogy elmegyünk?

- Természetesen átadom, de miért mentek vissza?

- Apa beteg lett, és bekerült a kórházba. Holnap reggel indulunk.

- Értem. Hát hiányozni fogtok. Legyen kellemes utatok. Viszont most visszamegyek Hee-hez. Átadom neki, amit mondtál. Na, szia – és letette.

 Kinézve az ablakon láttam, hogy már az utcai lámpák világítanak.       Rátekintve a telefonom órájára láttam, hogy este hét óra van. Az asztalhoz mentem, ahova letettem a telóm, onnan pedig a fürdő felé vettem az irányt.
A cuccaimat a szennyesbe raktam, aztán a fürdőkádba helyeztem magam. A kádat tele engedtem meleg vízzel, majd fürdősót raktam bele. Hosszas percek után jutottam arra a döntésre, hogy a hajat kéne mosnom, így hát bevizeztem, és sampont tettem rá. Mikor teljesen készen lettem, kiszálltam, megtörölköztem, hajamra pedig egy másik törölközőt csavartam. Felvettem az alvós ruhámat, ami egy cica nadrág volt egy bő pólóval, s a saját kis kuckómba indultam. Beérve a szobába terítettem ki a vizes törölközőt a szék karfájára. Az ágyba vetettem maga, ahol álomba merültem.
Az éjszaka folyamán többször is felkeltem, amiatt, hogy forgolódtam össze-vissza. Amint találtam volna egy kényelmes pózt, rögtön kényelmetlenné vált. Végül rávettem magam, a jobb oldalamra feküdtem, úgy próbáltam újra álmot hozni szemeimre.

  Másnap reggel karikás szemekkel ébredtem, aminek kicsit sem örültem. Megdörzsölve az arcomat keltem fel az ágyból, hogy a megfelelő ruhát megtaláljam. Kiválasztottam az alsóneműt, majd az öltözéket.  A döntésem egy fehér ingre esett, amivel fehér pöttyös gallér is társult. Egy fehérrel csipkézett szoknyát választottam aljnak, hajamat pedig kiengedve hagytam, szememet pedig egy kis spirállal dobtam fel.

  Mikor teljesen készen voltam, a konyhába indultam reggelizni. Leérve a helységbe Mito-t láttam meg, amint kávét iszik. Tekintetét rám emelte, ezt követően pedig mosolyogni kezdett. A hűtő felé vettem az irányt, hogy kivegyek belőle egy joghurtot, mivel nem voltam nagyon éhes. Kivéve a finomságot a frigóból, ültem le bátyám mellé.

- A kiskanalat elfelejtettem – pattantam fel helyemről, és az evőeszközös fiókhoz siettem, majd visszaültem a helyemre. – A többiek még alszanak?

- Hát úgy néz ki. Szerintem hamarosan fel fognak kelni.

- Értem. Nos, én összepakoltam, már csak el kell indulnunk.

- Én is készen vagyok. Negyed óra, és megyünk, amúgy is hét óra van. Mire a reptérre érünk, az is egy kis idő. Szóval hamarosan el kell indulnunk.

Amint ezt kimondta, egy álmos Kookie jelent meg az ajtóban. Szemét dörzsölgetve közeledett az asztalnál egy székhez, ahova le is ült. Mielőtt elhelyezkedett volna, egy gyors puszit nyomott az arcomra.

- Jó reggelt! – köszönt vidáman minket.

- Neked is jó reggelt, kicsim. Hogy aludtál? –üdvözlöm mosollyal az arcomon.

- Viszonylag jól. Amúgy mikor indultok?

- Hamarosan. De nem szeretnénk elmenni úgy, hogy a többiek nem tudnak róla – szólal meg Mito. – Na, de felmegyek, kezdem lehozni a csomagokat. Kook, segítesz?

- Persze.

  Egyedül maradva a konyhában megreggeliztem, majd gondosan elmostam az edényeket magam után. Minután mindent a helyére pakoltam, én is Kook és Mito után mentem az emeletre. Mire felértem, két elfáradt fiút láttam magam előtt, akik úgy lihegtek, mintha most jöttek volna a maratoni futásról. A csomagokhoz lépdelve kezembe kaptam egyet, majd avval indultam le a földszintre.  Óvatosan lépkedve a lépcsőfokokon néztem folyamatosan a lábam elé, nehogy orra essek. Imbolyogva ugyan, de végül is sikerült elérnem az előszobáig, ahol lepakoltam az első bőröndöt. A táska mellett megállva elgondolkodtam azon, vajon mi lesz ezzel a házzal, amíg nem vagyunk itt. Remélem, épségben lesznek még a fiúk, mire visszaérkezünk.

  Gondolatmenetemet Mito szakította félbe, amint megjelent mellettem egy nagyobb bőrönddel, mint amit én hoztam le. Bátyámra tekintettem, aki csak csüggedten bámulta a két csomagot, majd egy sóhajtás következtében, újra az emeletre ment.

- Mikor indulunk? –kérdeztem kifújva az elhasznált levegőt.

- Felkelnek a többiek, és utána – ment fel.

  A nappaliba menet láttam meg Kookie-t, aki felém tartott. Elérve hozzám, szorosan megölelt, és egy puszit nyomott arcomra. Aggódom amiatt, mi lesz, ha nem leszek itt vele. Mit csinál? Mi van, ha tényleg talál magának egy másik lány. Miért érzem, hogy ez fog történni. Én ezt nem akarom.

- Mitty, gyere csak! Felkeltek a többiek. Búcsúzz el tőlük, aztán muszáj lesz indulnunk, mert megy a gép! – kiáltott le testvérem.

- Máris megyek! Mindjárt jövök – szorítottam meg Kook kezét, majd a lépcsőnek iramodtam.

  Felérve a többekhez, mindenki csak álmos szemekkel követte az eseményeket. Nem is tudtam, hogyan kezdjek bele ebbe az egészbe, hisz’ olyan nehéz elmondani, hogy mire készülünk. Elválni azoktól, akiket az egyik legjobban szeretek. Nincs is ennél rosszabb. Nem is tudom mit kezdettem volna nélkülük. Annyi mindent köszönhetek nekik, és erre tessék, most el kell, váljanak egy ideig az útjaink.

- Srácok… Azért állunk most itt, mert be kell jelentenünk valamit – szólaltam meg végül.

- Mi történt? – kérdezte J-Hope, akinek az álmosság teljesen kiment a szeméből, mint ahogy a többieknek is.

- Haza kell költöznünk egy ideig apához, mert kórházba került, és jobb, ha ott vagyunk vele. Remélem, mihamarabb visszajövünk, és újra találkozhatunk.

- És mikor indultok? – szólal meg Jimin.

- Mindjárt, amint elbúcsúztunk – válaszoltam.

- Nos, akkor kellemes utat, és jobbulást az apukátoknak – mosolyodott el Suga.

- Átadom – mondtam a könnyeimmel küszködve, egy mosoly kíséretében.

- Gyere ide! Hiányozni fogtok ám, de nagyon. Legyetek jók, és vigyázzatok magatokra. Remélem, hamarosan találkozunk – vont magához Rap Mon, a hajam pedig összeborzolta.

  Szépen lassan mindenkit megöleltem, majd Mito-val az ajtó felé indultunk. Éreztem, ahogy a szívemben egyre nagyobb ürességet kezdek érezni, ahogy haladunk lefelé a lépcsőn. Tényleg iszonyatosan fog hiányozni ez a hely, és remélem, mihamarabb visszajöhetünk.
Ahogy a bejárathoz értünk, testvérem megfogta a két bőröndöt, és a kocsiba vitte. Amíg még egy keveset pakolászott, és a motort is beindította, addig én még egyszer végigölelgettem mindenkit. Könnyes szemmel indultam meg az autóhoz, ami már az úton várta, hogy én is helyet foglaljak benne.

- Kook! – kiáltott Mito.

- Tessék? –szólt a ház ajtajából az említett.

- Eljönnél velünk a reptérig? Haza kéne majd hozni a kocsit, meg legalább jobban el tudsz búcsúzni Mitty-től.

- Rendben. Gyors felkapom a cipőm.

  Pár perc sem telt bele, már azon kaptam magam, amint mellettem ül bekapcsolt övvel. Csöndben a helyemen ülve hallgattam, ahogy testvérem elindítja a motort, amint az felbőg, és nekivág az útnak.  Kitekintve az ablakon néztem Szöul utcáit, amin a nyüzsgés napközben még nagyobb, mint este. Emberek zöme megy a saját útjára, ki tudja hova. Rápillantottam Kook-ra, aki az üvegen kibámulva kémlelte a tájat, gondolkoztam el azon, vajon mennyire fogok neki hiányozni. Érzem, nekem nagyon fog hiszen, borzasztóan szeretem.
  Újra eszembe jutot V, aki még mindig nem érkezett haza, amióta láttam. Remélem, még ha én nem is, de fiúk elmondják neki, hogy haza kellett utaznunk Mito-val. Vajon merre lehet most? Szeretném majd egyszer újra látni, és jó szorosan megölelni, amennyire csak bírom. Elmondani neki, mennyire hiányzik, s nem szeretném, ha még egyszer eltűnne.

  A kocsi hamarosan leállt, vele együtt pedig a motor is. Tudtam, hogy megérkeztünk, és ki kéne szállnom, de szerettem volna még egy kicsit elidőzni utoljára az autóban. Miután már bátyám szólt rám, rögtön kiszálltam, és a csomagtartóhoz vándoroltam, ahonnan kiszedhettem a csomagom. Megvártam mire Mito is kivette a csomagjait, majd közösen indultunk el befele a reptérre. A csarnokba érve elhelyeztük a csomagunkat egy padnál, majd leültünk oda.

- Maradjatok itt, mindjárt jövök – indult el testvérem egy pulthoz.

  Csöndben ücsörögtünk a padon egymás kezét fogva, mire Kook hirtelen felém fordul és megszólal.

- Mitty. Mivel nem vagy itt, amikor a születésnapod van, ezért ezt csak most tudom odaadni. Remélem, tetszeni fog.

Egy kis dobozt húzott elő a zsebéből, amit rögtön ki is nyitott. Meglepetésemre, egy rilakkumás nyaklánc díszelgett benne. Az aranyozott mackó egy kis csillogó kövecskét szorongatott a mancsában, ami talán gyémánt volt.

  Szemeim elkerekedtek, a szavam pedig elakadt. Azt sem tudtam, mit tegyek most örömömben, hiszen ilyet még soha, senkitől sem kaptam. A szám elé kaptam a kezem, nehogy elsikítsam magam. Mereven bámultam magam elé csodálkozva azon, mit is kaptam.

- Te jó ég, Kookie! Ezt azért nem gondoltam volna, hogy ilyet veszel nekem. Ezt meg sem érdemlem. Azt sem tudom mit kéne mondanom. Nagyon köszönöm szépen! Imádlak – öleltem meg jó szorosan.

- Ugyan, Mitty. Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, hiszen fontos vagy számomra, és nagyon szeretlek. Érted bármit megtennék.

- Szeretlek…

- Én is téged – hajolt közelebb hozzám, majd én is hozzá.

  Kezemet megfogva tapadt ajkaimra, amit egy jó ideig nem is eresztett el.  Éreztem, ahogy elönti egész testemet a szeretet. Teljesen kizártam a külvilágot, majd pedig gondolataimmal nem törődve, merültem bele a cselekedetbe. Nagyon jó érzés volt, hogy végre egy ilyen nap után, egy kicsit boldog voltam. Jól esett, hogy itt van velem, amikor szükségem volt rá.
Érzékelve, hogy egyre jobban távolodik tőlem, úgy nyitottam ki a szemem. Fejemet elfordítva keresni kezdtem Mito-t, vajon merre lehet. Meg is pillantottam, amint felém integet, hogy menjek, mert a gép mindjárt felszáll.

  Felkelve a padról Kook-kal együtt, indultam meg testvérem felé a bőröndöket húzva magunk után. Bátyámhoz érve, újra szorosan megöleltem Kookie-t, majd egy puszival búcsúztam el tőle.

- Mitty, várj! A nyaklánc még nálam maradt – szaladt vissza hozzám, hogy még időben fel tudja rakni, a nála maradt tárgyat. Hajamat előre húztam, ő pedig a nyakamba akasztotta. Mosolyogva fordultam felé, majd a tömegben egyre beljebb haladtam. Még egy utolsót visszafordulva intettem neki, amit már nem viszonozhatott, mert alakja eltűnt az emberek között. 

- Mitty, gyere, mert lekéssük! – kiáltott Mito az átvizsgálóból.

  A csomagokat felpakoltuk a szalagra, majd mi következtünk. Miután ezzel is végeztünk, egy terembe mentünk, ahol vártuk a gépünket.
Fél órás ülés után végre már a repülőn lehettünk kényelemben. Én a 10B-ben, Mito pedig a 10C-ben ülhetett az ablak mellett. Hamarosan egy idősebb nő foglalt helyet mellettem jobbról. Olyan 40-50 év között lehetett az életkora, nem több. Csomagjait a fejünk felett lévő tartóba tette, majd véglegesen elhelyezkedett mellettem. Szakadt farmernadrágot viselt egy bézs színű lezser pólóval, ami körülbelül a combja közepéig érhetett. A felsőn rajta egy dzsekivel, amit rögtön az ölébe is helyezett. Cipője egy kék fűzős topánka volt, aminek az orra hegyénél egy kis masni helyezkedett el.

- Mitty, van valami baj? – kérdezte bátyám kedvesen, én pedig felé fordultam.

- Nem nincsen semmi… - próbáltam hazudni.

- Ugyan már! Látom rajtad, hogy nem vagy jól. Mi bánt?

- Hiányoznak nagyon a srácok. Nem akartam itt hagyni őket. Remélem, nem esik semmi bajuk.

- Ne aggódj. Biztos jól lesznek, mire visszajövünk. Bízz bennem. Hugi-bátyus kézfogás. Add a mutatóujjad –próbált felvidítani. Úgy tettem, ahogy mondta.

- Aranyos tőled, hogy segítesz. Nagyra értékelem, most viszont ha nem baj, inkább alszok. Elfáradtam egy picit.

- Rendben semmi baj. Dőlj rá a vállamra, vagy hátra a székben és szundíts. Majd felébresztelek, ha odaértünk Hirosimára.

- Jaj, tényleg ott még át is kell szállni. Remélem, nem fogunk sokat időzni.

- Én is remélem, de aludj inkább.

  Elhelyezkedtem egy számomra kényelmes pózban, majd szemeimet behunyva hajtottam álomra a fejem. Beletelt bő öt perc mire sikerült elaludnom nagy nehezen.

  Az alvásból felébredve arra keltem, hogy Mito lökdös oldalról, mert megérkeztünk. Szememet megdörzsölve pislogtam párat, majd egy gyors nyújtózás után felpattantam, és már követtük is a többi utast le a repülőről. A hosszú folyósón végigmenve értünk egy csarnokot, ahol egy szalag ment körbe-körbe bőröndökkel és rengeteg táskával. Mielőtt éppen belemerültem volna a nézelődésbe, hiszen jó régen jártam már Hirosimán, addigra Mito a csuklómat megfogva rángatott el a következő felszállási helyre. Kicsit dühös voltam a bátyámra, mert még azt se hagyta, hogy normálisan megigazítsam a ruhámat.

  A következő helyhez érve, megint várakoznunk kellett a következő repülőre. Mivel semmi kedvem sem volt egyhelyben üldögélni, ezért szóltam Mito-nak, hogy elmegyek, és kicsit körülnézek. Először egy édességes boltot látogattam meg, ahol a finomabbnál finomabb nyalánkságok csak úgy kellették magukat a vásárlóknak. Láttam egy kisfiút, amint az anyukáját kérleli, vegyen neki egy színes, csavaros nyalókát. Miután beleunt a kérlelésbe, elindult a csokik felé, ahonnan levett egy táblával, majd ismét anyukájához szaladt. Édesanyja lehajolt hozzá, próbálta elmagyarázni neki, hogy innen nem vehetnek semmi, mert túl drága számukra. A kicsi csak csüggedten indult el a polchoz, hogy visszategye a csokoládét. Megsajnálva a tökmagot, odamentem hozzá, majd legugoltam mellé. Aprócska vállára helyeztem a kezem, s mondtam neki, megveszem azt, amit szeretne. Piciny barna szeme felcsillant, szája pedig nagy mosolyra húzódott.
  Felállva vettem le a polcról a csokoládét, majd a pénztárhoz mentem. A maradék pénzemből éppen meg tudtam venni. Miután kifizettem, boldogan adtam oda a kisfiúnak, aki rögtön szaladt is anyukájához. Édesanyja örömmel vette ölébe a fiúcskát, felém fordulva mosolyodott el, majd kimentek a boltból. A kicsi csak boldogan integetett felém, én pedig mosolyogva viszonoztam azt.

  Nem sokkal azután, hogy az anyuka és a kisgyerek elhagyták az üzletet, én is követtem őket. Kiballagva a helységből tértem vissza Mito-hoz, aki egy kávéval a kezében üldögélt a padon.

- Kérsz? –nyújtotta felém a poharat.

- Attól függ milyen.

- Most tejeskávé, mert nem volt kedvem erőset inni az út előtt. A vége a tied lehet.

- Igen akkor kérek. Köszönöm –nyújtottam felé a kezem.

  Elvettem tőle a poharat, majd egy korttyal legurítottam a maradékot, és a mellettünk lévő kukába dobtam.
Kis várakozás után újból a hangosbemondó szólalt meg, amiben a mi gépünknek az indulását mondták.

- Jobb lesz, ha megyünk – állt fel Mito.

  Újra végigmentünk egy folyósón, majd beszálltunk a haza induló gépbe. Elfoglaltuk a helyünket. Én, a 14C-ben foglaltam helyet bátyám pedig, a 14B-ben. Hirtelen megszólalt a hangosbemondó, kijelentette, hogy kössük be magunkat. Így is tettünk, majd vártuk, hogy elinduljunk.

Negyed óra elteltével, már az égen is szálltunk, mint a madár. Nem tudtam mivel elfoglalni magam, ezért elővettem a telefonom, és zenét kezdtem hallgatni. A rengeteg szám közül csak kiválasztottam egyet, ami a Monsta X – Rush lett. Bátyám is hasonlóan cselekedett, de ő már hamarabb kezdett bele a dologba. Kibambulva az ablakon, hamarosan egyre jobban nehezedett az álom a szemeimre, amit elalvás követett.

  Az alvásból felébredve arra keltem, hogy a zene ordít a fülembe. A fülhallgatót kiszedve, csúsztam vissza a normális pozíciómba. Elcsomagolva a kistáskámba, néztem le, vajon merre lehetünk. Nem láttam semmi mást, csak felhőket mindenhol. Olyan volt, mintha az egész egy nagy vattacukor lenne. Gondoltam magamban milyen volna, ha tudnánk a felhőkön járni, és tényleg meg tudnánk enni.

  Elfordultam Mito felé, aki éppen aludt. Kuncogtam egyet, amikor megláttam, hogy a szája nyitva van, és horkol. A zene természetesen bömbölt a fülében, de ő mit sem törődve aludt tovább. Kikapcsolva a biztonsági övet keltem fel a helyemről, hogy elmenjek a légi kísérőkhöz venni valami inni valót.

- Mit adhatok? – kérdezte kedvesen a lány.

- Egy narancslevet szeretnék, ha van.

- Máris adom. Esetleg még valamit?

- Nem köszönöm.

  Kis várakozás után, el is készült az innivalóm. Éppen fordultam volna vissza, amikor hallottam, hogy a pilóta bejelenti, megkezdjük a leszállást. Gyorsan megittam az italt, majd visszasiettem a helyemre bekötni magam. Éreztem, ahogyan a gép szépen lassan ereszkedni kezd.
Hamarosan földet értünk, a gép propellerei pedig elhallgattak. Felvillantak a kis lámpák, amelyek azt jelezték, hogy kikapcsolhatjuk az öveinket. Az alvó Mito-ra pillantottam, aki már a szemeit dörzsölte.

- Kelj fel. Megérkeztünk – húztam fel a székből.

- Mikor jöttünk meg? – kérdezte, egy ásítás közben.

- Nem olyan rég. De haladjunk, mert itt hagynak minket.

  Lassacskán kiszálltunk a repülőből, és a csomagjaink felé vettük az irányt. A szalaghoz érve, rögtön megláttam a bőröndjeinket, amit el is vettem bátyám segítségével. Kerekeikre tettük őket, s húzni kezdtük magunk után. A kacskaringós folyósokon bóklászva végre megtaláltuk a kijáratot. Mire kiértünk, észrevettem, hogy már egyre jobban sötétedik az ég. A reptér előtt rengeteg taxi sorakozott, az elsőbe rögtön be is szálltunk. Az úti célt megadva haladtunk a forgalmas utakon, az utcai lámpák fényében. Mindegyik a maga idejében felvillant, fényét pedig az útra szórta. A szembe sávban jövő autók fényszórója néha bevilágított a kocsiba, amitől teljesen világos lett.

- Mitty! Neked van kulcsod a házhoz? – kérdezte ijedten a mellettem ülő.

- Azt hiszem, van. Várj, megnézem – fogtam meg a táskámat, és kutakodni kezdtem benne. Szerencsémre az egyik zsebbe volt becsúszva. Rögtön ki is vettem, majd oda is adtam Mito-nak, aki el is tette a kabátjába. - Ha hazaértünk, hívjuk fel a fiúkat, hogy megérkeztünk – mondtam el az ajánlatomat.

- Rendben, miután visszajöttünk a kórházból.

- Ilyenkor? Nincs egy kicsit késő ahhoz? – vontam fel szemöldökömet.

- Jelenleg öt óra lesz tíz perc múlva. Az még nem késő – mosolyodott el.

  Közben a taxi is megállt a ház előtt. Kiszálltam, bátyám pedig még lerendezett valamit a sofőrrel. A csomagtartóhoz mentem, hogy kivegyem a bőröndöket. A sajátomat könnyen kihúztam, ám Mito-é borzasztó nehéz volt. A kocsi mellé cipeltem őket, ott vártam meg mire végzett. Miután ő is kiszállt, a taxi elhajtott mi pedig álltunk, mint akik most jártak életükben először ezen a környéken.

- Te jó ég, milyen régen jártam már itt! – kiáltott fel.

- Hát volt vagy négy éve az biztos. Én még ezt nem mondhatom el, viszont azért nekem hiányzott már a jó öreg lakás – sóhajtottam, majd elmosolyodtam.

- Nem csak neked hiányzott már – ment a kapuhoz, majd keresni kezdte a kulcsot a zsebeiben.

  Kis várakozás után, már a bejárat tárva-nyitva állt. Kezembe véve a csomagomat lépkedtem a kikövezett úton, ami egy kis idő után elfordult jobbra a hátsókert felé. Továbbhaladva egyenesen az ajtóhoz értünk, ahol keresni kezdtük a lakáskulcsot. Sikeresen megtaláltam a lábtörlő alatt, amit rögtön be is dugtam a zárba. Elforgattam a picinyke tárgyat, egy nagy kattanást követően az ajtó már nyitva is állt előttünk. Belépve a régen látott előszobába, néztünk körbe.

- Pakoljunk most ide le először. Ha visszajöttünk, majd elrakjuk. Most inkább menjünk, mielőtt bezár a kórház. Viszont busszal kell mennünk, mert annyi pénzem már nincs, hogy taxizzunk.

- Rendben. A fiúkkal mikor fogunk akkor beszélni? – kérdeztem.

- Mikor visszajöttünk.

  Kisétáltunk az ajtón, majd Mito, gondosan bezárta azt maga után. Elsétálva a közeli buszmegállóig, gondolkodtam el azon, vajon mi is történhetett apával. Nagyon bántott a dolog, mi van, ha a volt barátnője tett valamit vele. Tényleg aggódom miatta, és remélem, nem esett komolyabb baja, akármi történt is. Kíváncsi leszek, milyen állapotban találjuk.

  A megállóban állva vártuk az érkező buszt, ami nem sokkal azután érkezett meg, ahogy mi jöttünk. Felszállva az autóbuszra, Mito, megvette mindkettőnk jegyét, majd a lyukasztóhoz ment, hogy érvényesítse azokat. Én addig kerestem két szabad helyet, nem is volt olyan nehéz találni, hiszen elég kevesen voltak a járművön. Közeledve a kiszemelt helyhez, pillantottam meg egy ismerős alakot, aki fülhallgatóval a fülében, bámult ki az ablakon, a félhomályba. 

19. rész

Jóval azután, ébredtem fel, hogy behoztak a mólóról. Apránként kinyitottam szemeimet, de hirtelen erős fény hasított bele. Rögtön hunyorítani kezdtem, és pislogtam egy párat, majd véglegesen kipattantak pupilláim. Körbenéztem, de senki sem volt a szobában rajtam kívül. A falak fehér csempével voltak díszítve. Kis éjjeli szekrények helyezkedtek el az ágyak mellett, amik teteje üresen állt. A fekhelyek mellett, a másik oldalukon, infúziós állványok álldogáltak egymagukban.  Szemben velem egy ugyan olyan ágy feküdt, mint amilyen az enyém volt, csak üresen. Mellettem balról egy ablak volt nyitva, ami a benti levegőt frissítette. Kintről hűvös fuvallatok érkeztek, amiből rám is jött egy kevés. A szelet követően az eső is eleredt, és mivel nem akartam, hogy a takaró meg az ágy vizes legyen, ezért becsuktam az ablakot. Amint behajtottam az üveget, rögtön a terem ajtaja is kinyílt. Két szempár szegeződött rám, ijedt tekintettel. Hozzám siettek, majd szerre megöleltek. Jól esett az ölelés a testvéremtől, de legjobban Kooktól hiányzott. Igaz, hogy a múltkor goromba volt velem, de attól eltekintve, megnyugvást keltett a jelenléte.

Pulóverját kicipzározta, és leült a mellettem elhelyezkedő, fehér székre. Kezébe helyezte kezemet, amit rögtön simogatni is kezdett, néhány szorítás mellett. Legjobban, akkor fogta meg erősen, amikor észrevette, hogy valami nem stimmel. Rám nézett, fejét pedig, bűnbánóan lehajtotta.

- Sajnálom! Haragszol rám, tudom, hiszen a múltkor elég bunkó voltam veled. Ideges lettem, mivel tudtam, hyungot mész megkeresni. Kicsit félni kezdtem, hogy történni fog valami kettőtök között abban a pillanatban, amikor megtalálod. Egy olyan dolog, amit én nem szeretnék. Tudom, ez most bunkón hangzik, de így van. Szeretlek, és félnélek elveszíteni, mert fontos vagy nekem –hadarta el, végig a földet bámulva.

- Ugyan már, kis buta! Ilyenektől nem kell félj, hiszen nem fog köztünk semmi sem történni Taeval – mondtam, de tudtam, hogy saját magamnak is hazudtam.

Hogy miért? Még én sem tudom. Valahol legbelül valami mást éreztem Tae iránt, mint kellett volna, többet a kelleténél. Nem akartam szorosabb viszonyt ápolni vele, mivel nem tehettem. Nekem ott volt Kookie, akit imádok és szeretek. Nem tudnék tőle megválni.

- Viszont van egy dolog, amit eddig nem tudtál – szólalt meg hirtelen.

- Mond nyugodtan – bíztattam.

- Régebben, amikor még V hyung velünk volt, elmentünk ketten sétálni. Egy szűk utcába értünk, ahol felkerültél a témába, és olyat mondott, amitől mérges lettem. Végül pedig, én csináltam egy hülyeséget.

- És pedig? – kérdeztem kíváncsian, még mindig a kezét fogva.

- Én… én… - de mondanivalóját nem tudta befejezni, mert egy orvos nyitott be az ajtón.

- Szerintem, mi most kimegyünk. Kint leszünk a folyósón, majd ott megtalálsz minket, ha készen leszel – fogja meg Jungkook pulóverujját, az eddig csöndben figyelő Mito, és húzni kezdi kifele. – Gyere, már!

Az ajtóban a doktorral cseréltek helyet, aki egy aszisztens kíséretében, ért el hozzám. Az ágyam széléhez jőve, leakasztotta nyakából a sztetoszkópot, és megkért, húzzam fel a pólómat, hogy megtudja, hallgatni a tüdőmet. Úgy tettem, ahogyan kérte, majd a hideg sztetoszkópfejet a hátamhoz helyezte. Ezt követően egy fejfájás csillapítót is adott, amit rögtön be is vettem.

- Rendben! Hamarosan hazamehet, most végeztünk. A nővér, majd odaadja a záróját. Fél óra múlva még visszanézek, utána mehet haza.

- Köszönöm szépen! – mondtam, miközben hátat fordítottak nekem, és kimentek a teremből.

Egyedül voltam egy ideig, de nem sokkal az orvos távozását követően, egy kisfiút hoztak be. Érdeklődve figyeltem az eseményeket, de legfőképpen a fiút. Szegény nagyon rosszul festett. Fehér arcára, barna tincsek hullottak le, amik eltakarták szemeit. A velem szemben lévő ágyra helyezték el, majd pedig, rögtön infúziót folyattak be neki. Gondolom ki volt száradva, hiszen szája erről árulkodott.

Két perc eltelte után, mikor már a nővérek is kimentek, a kis jövevény mocorogni kezdett. Szemeit lassan kinyitotta, hogy körbenézhessen a teremben. Feltápászkodott derékszögbe, úgy kémlelte a számára ismeretlen dolgokat a szobában.
Felfedezése után, a karjára helyezte tekintetét, szemei pedig, kétszeresére kerekedtek. Az infúziós tű után nyúlt, és próbálta kiszedni a karjából. Már éppen kezdte leszedni a ragtapaszt, amikor szóltam neki, hogy ne tegye, hiszen az ő érdekében van. Óvatosan, félve felém fordította fejét, és nézni kezdett. Kedvesen mosolyogtam rá, ő meg még mindig csak ijedten pislogott.

-Engedd el azt az infúziót! Az csak folyadék, nem kell félned tőle – magyaráztam neki, kedves hangon. Megszeppenve engedte el az említett dolgot.

Pár perces csönd után, ajtónyitódásra lettünk figyelmesek, amire mind a ketten odakaptuk fejünket. Ugyan az az orvos állt a küszöbön, mint aki megvizsgált engem. Felém fordult, és kijelentette, hogy hazamehetek, meg a nővér már megírta a zárójelentést. Vígan felkeltem a helyemről, és az ajtó felé indultam. Nem akartam köszönés nélkül elmenni a fiútól, így hát visszamentem hozzá. Integettem neki, ijedten ugyan, de ő is visszaintegetett. Ekkor láttam meg a szemét. Egy európai kisfiú ült az ágyon, és nagy zöld szemeivel figyelt engem. Megállapítottam, hogy nem lehetett több tizenkét évesnél.

Visszamentem az ajtóhoz, és kiléptem a folyósóra, ahol Kook könyökölt éppen a combján, Mito pedig hátradőlve nézte az üres plafont. Az ajtó csukódására Kook felkapta fejét, és amint meglátott, felpattant a székről, majd rohanni kezdett felém. Mikor elért hozzám, szorosan magamhoz szorítottam. Egész testem bizseregni kezdett karjai közt. Mélyen beszívtam kellemes illatát, ami most kivételesen más aromájú volt, mint szokott lenni. Éreztem minden porcikáját, a testemen mindenhol. Ölelkezésünk után, egy puszit nyomott arcomra. Visszaballagva Mitohoz, őt is megöleltem jó szorosan, majd indultunk haza.

Kint a kocsiban hátra ültem Kookiehoz, aki csak boldogan mosolygott, hogy újra láthat.

- Jól vagy? – kérdezte, miután lehervad arcáról a mosoly, és aggodalmasan fordult felém.

- Persze, persze. Semmi bajom nyugi, csak a fejem még mindig fáj, de semmi komolyabb.

- Otthon, majd kapsz gyógyszer, meg egy puszit az ütés helyére – mosolyodott el újra.

- Köszi – dőltem rá vállára.

Hazaérve, kikászálódtam a kocsiból, majd elindultam befele. A kikövezett úton azon gondolkodtam, vajon milyen fogadtatás fog rám várni. A kocsi mellett állva kiegyenesítettem a pólómat, úgy indultam meg be a házba. Lépteimet megszaporáztam, hogy minél hamarabb bent lehessek már a többiekkel. A nyomomban a két fiú, picit lemaradva, de tartotta velem a lépést.
Beérkezve a lakásba, levettem a cipőmet, és az ajtóban vártam meg, a kintről jövőket. Mito, mellém lépett, ezt követően pedig, el kiállotta magát, hogy megérkeztem, itthon vagyok. A hangos dübörgések után, öt fiú ölelésében találtam magam. Szerre elengedtek, én pedig, újra megöleltem mindegyikőjüket. Rap Mon kérte a bocsánatokat, mert azt hitte, ő miatta kerültem kórházba. Hiába próbáltam mondogatni, hogy nem az ő hibája, de mintha a falnak beszéltem volna. Egy idő után megelégeltem az önhibáztatását, így megfogtam a kezét, és a szájára tapasztottam. Eléggé meglepődött a cselekedetemen, de nem tehettem mást.

Táskámat felakasztottam a fogasra, majd pedig, a konyhába siettem egy fejfájás csillapítóért, mert iszonyatosan fájt a fejem. A helységbe érve, keresni kezdtem a gyógyszer, hogy hol lehet. Közben, levettem egy poharat az üveges szekrényből. A pultra támaszkodva kutakodtam a doboz után, amiben benne voltak a gyógyszerek. Végre megtaláltam egyet, amit rögtön be is vettem. Kiegyenesedtem, és elindultam a szobám felé. Nyöszörögve lépkedtem fel a hosszú, magas lépcsőn. Lelombozódva ballagtam be a saját kis kuckómba. Nem vágytam másra, csak egy nyugodt pihenésre a saját ágyamban.
Bent a szobában leültem az asztalhoz, a gépet pedig bekapcsoltam. Úgy gondoltam régen beszéltem már Yaruval, így most ha fent van, akkor beszélek vele. A gépem hamarosan bekapcsolt, én pedig rögtön keresni is kezdtem az illető nevét. Hirtelen rezegni kezdett a telefonom, amit furcsállni is kezdtem, hiszen már napok óta nem kaptam semmilyen hívást vagy üzenetet. Kíváncsian nyúltam a telómért, megnézni ki lehet az. Meglepetésemre, éppen Yaru küldött egy üzenetet, hogy van-e kedvem most beszélni. Fejemre tettem a fejhallgatót, és már hívni kezdtem videóhívással, amire rögtön meg is jelent az arca. 

- Szia Yaru! Hogy vagy? De rég beszéltünk! – kezdtem bele a beszélgetésbe.

- Köszönöm szépen, jól! Mióta nem láttalak már. Jó újra látni! – mosolyodott el.

- Téged is!

- Mi újság veled? Hogy vagy?

- Köszönöm szépen jól. És te?

- Én is meg vagyok. Egyébként, mikor fogsz hazajönni?

- Nem tudom. Szerintem még egy ideig itt leszek aztán, majd hazamegyek egyszer csak. De egyébként apa holnap eljön hozzánk, szerintem egy hétre.

- Gondolom, várod már.

- Persze – mosolyodtam el.

- Sikerült amúgy pasit találni magadnak?

Amint ezt kimondta, az ajtóm kinyitódott, és Kook lépett be rajta. Hátrafordultam hozzá, ő pedig csak mosolygott. Közelíteni kezdett felém, majd megpuszilt. Köszönt Yarunak, aki mindezt végig nézve döbbent le a jelenet láttán. Mosolyogva kezdtem el beszélgetni Kookkal, örülve annak, hogy végre vele lehetek. Szegény Yaru, csak némán követte az eseményeket addig, amíg Jungkook ki nem ment a szobából.

- Negyed óra múlva el tudunk menni valahova? – kérdezett vissza az ajtóból.

- Persze. Addig szerintem végzek.

- Remek! Akkor hamarosan találkozunk. Szeretlek!

- Én is téged – mondtam, és visszafordultam Yaruhoz.

Csüggedten nézett, én pedig mit sem törődve az érzéseivel, csak beszéltem tovább arról, hogy milyen boldog vagyok.

-Szerintem most megyek, Mitty. Ha nem bánod. Van egy kis elintézni valóm. Majd beszélünk. Szia – avval letette a hívást.

El sem tudtam köszönni tőle. Értetlenül néztem a háttérképem, gondolkodva, vajon mivel bánthattam meg.

Lecsuktam a laptopot, majd felpattantam a székből, a ruhásszekrényhez sietve. Boldogan kutakodni kezdtem a dolgaim között keresve, a megfelelő ruhadarabot. Rá is akadtam egy fekete szoknyára, amivel egy csíkos póló illet a legjobban. A tükör elé beállva, nézegettem magamon a ruhát. Közben elgondolkodtam, vajon miért lett szomorú Yaru, amikor meglátta Kookot. Hiába fantáziálgattam a megoldáson, semmi tippem sem volt. Egyszerűen nem tudtam rájönni, így ráhagytam. Inkább fogtam magam, és elindultam le a nappaliba, hogy ott várjam meg Kookot.

Az elképzelésemnek éppen az ellentéte történt, most ő várt engem. Oda érve hozzá, szorosan megöleltem.

~Taehyung szemszöge~

Iszonyatosan fáj. Akárhol megérintem a testem valamelyik pontját, bele nyíllal a fájdalom. Miért kellet nekem elmondanom Kooknak ezt az egészet? Én hülye! Hogyan is gondolhattam ilyet, hiszen Mitty a barátnője. Ő sosem lesz az enyém. Hiába küzdök érte, akármit csinálok, inkább csak eltávolodom tőle. De miért is rágódok ilyeneken, amikor teljesen fölösleges? Jobb, ha vissza sem megyek. Elmegyek valahova, és próbálom elfelejteni azt, ami most történt nemrég.

Nagy nehezen felkeltem, és eltámolyogtam az utca sötétjébe. Amikor már úgy éreztem, hogy tisztes távolságra vagyok Kooktól, még egy utolsót visszapillantottam. Láttam, amint a tekintetével engem keres. Otthagyva őt, mentem tovább a semmibe. Igazából nem is érdekelt, csak minél távolabb akartam lenni a szenvedéstől. Éreztem, amint könnyek futnak végig arcomon. A sebek a szemem alatt, minden egyes könnycsepp után egyre jobban feszítették az érzelmi állapotomat. Próbáltam minden erőmet magamban tartani, de semennyire sem sikerült. Tettem még egy pár lépést a szűk sikátorban, majd térdre rogytam, és csak sírtam. Összegörnyedve, tettem kezeimet az arcomhoz. Nem tudtam már mit is érzek pontosan. Túl akartam lenni ezen az egészen, de nem tudtam. Egyedül voltam, senki sem hallotta keserves sírásom. Végül minden erő kiszállt belőlem, és a földre zuhantam.

Próbáltam újra talpra állni kisebb-nagyobb sikerrel, de ment. Tudtam, hogy nem szabad ilyen fiatalon feladnom, hisz’ előttem az egész élet, és még nem veszíthetek el mindnet.
Imbolyogva tértem át az egyik főútra, ahol céltalanul mentem el balra. Nem tudtam hova, merre megyek, de azt kívántam, bárcsak elmehetnék ebből a világból. Hátra hagynék minden olyan dolgot, ami fájdalmat okozott. Elfelejteni mindazt, amit elakarok. Hiába is próbálkoznék a felejtéssel, őt sosem tudnám, hiszen ő a legfontosabb számomra. Nem szeretném elveszíteni a mostani kapcsolatom vele, de hiába is próbálnék közeledni felé érzelmileg, neki nem számítani semmit sem, mivel ott van Jungkook. Én meg csak egy barát vagyok számára. Egy barát, aki mindig mellette lesz, bármi történjék is.
Lehajtott fejjel mentem tovább a magam útján. Az érzelmek kavarogtak bennem, amiket próbáltam letisztázni magamban. Hiába igyekeztem, minden gondolatomnál visszajöttek a régi emlékek. Szánalmas alaknak éreztem magam, hogy elmondtam Kooknak, mit is érzek a barátnője iránt. Hogy tehettem ilyet?

Töprengésemet, egy velem szemben jövő, háromfős kis csoport szakította meg. Nem törődtem velük, csak hunyorogva néztem, vajon kik lehetnek azok. Fejüket lehajtva, lépéseiket megszaporázva, vonultak velem szemben. Tudtam, hogy nem lenne jó, ha belém kötnének, mert ahogy elnézem, én jönnék ki rosszul. Remélem, nem fog történni semmi.
Lassan, a saját tempómban gyalogoltam tovább, miközben a velem szemben jövők, vészesen közeledtek. Egyre jobban tartottam attól, hogy tényleg belém kötnek. Az egyikőjük –mikor haladtak volna el mellettem- véletlenül neki ment a vállamnak. Idegesen, fogat villogtatva fordult meg, majd engem kezdett el hibáztatni, hogy miért megyek neki. Próbáltam megmagyarázni, hogy nem direkt volt, de mind hiába. Egyre dühösebb lett, és már ütött volna.

- Te! Te nem bírsz vigyázni? ! Nekem kellet jönnöd mi? ! Nem tudtál volna kikerülni, mert az túl nehéz lett volna – rivallt rám.

- Te jöttél nekem. Én csak próbáltam elmenni mellettetek.

- Ne, hazudjál! Mit kamuzol? Ja, és még vissza is pofázol? ! Hát mit képzelsz te magadról? Takarodj már el!  – ordította, és közeledni kezdett felém.

Feldúltan jött, kezét pedig ökölbe szorította. Szemei vérben forogtak, úgy fogta meg fejemet, majd a térdemhez vágta. Iszonyatos fejfájás hatolt be a fejembe, amitől rögtön hátra is csapódtam. Semmi esélyem sem volt ellenük, mivel ők hárman voltak, én pedig csak egyedül. Egyedül nem tudok kiszabadulni a fogságukból, maximum segítséggel. De nincs itt senki! Egyedül vagyok, és nem tudok tenni semmit. Semmi esélyem ellenük.
Lecsúsztam a beton fal mentén, egészen a földig. Ott ültem mozdulatlanul a fejemet fogva. Mikor már azt hittem nem kapok több verést, hirtelen megfogta a pulóveremet a cipzár mentén, és felemelt, majd neki dobott a velem szemben lévő falnak. Abba a vállamba, amelyiknek neki ment a betonnak, rettenetes fájdalom égett. Összerogyva érkeztem ismételten a földre. Próbáltam felnézni, de amint ez sikerült volna rögtön kaptam a hasamba egy rúgást. A gyomromra kaptam kezeimet, szemeimet pedig összeszorítottam. Borzasztóan sajgott mindenem, és minden egyes lélegzetvételnél a gyomorszájamnál bele nyilalt. Szaggatottan vettem a levegőt, remélve, hogy hamarosan vége van ennek az egésznek. Mikor már azt hittem nem kapok többet, újra felemelt. Adott egy jókora öklöst az arcomra, amit egy jó ideig utána még éreztem. Nem is az fájt, hogy égett az arcom mintha lázas lennék, hanem jobban az, hogy ha találkozok majd egyszer Mittyvel mit fog szólni. Nem akartam, hogy így lásson. Szeretném, ha mosolyogna, nem pedig szomorkodjon miattam.

A ház oldalának dőlve, hörögve vettem a levegőt. Nehézkesen jutottam oxigénhez, de próbáltam minél többet beszívni a tüdőmbe. Tekintetem követni kezdte a távolba homályosodó három alakot, majd másodpercekkel később, el is tűntek az este sötétjében. Fejemet visszafordítottam magam elé, majd a kezeimet kezdtem vizslatni. Sajgott az egész testem, de minden erőmmel azon voltam, hogy felálljak és tovább menjek.
Feltápászkodva, indultam meg az ellenkező irányba. Támolyogva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat, amit elég nehéz volt. Minden egyes lépésnél a testem valamelyik részén, bele nyilalt a fájdalom.

Hosszas bóklászás után egy másik utcába tértem be, ahol elbújhattam. Most volt az a pillanat, amikor el akartam rejtőzni minden elöl. A hasam hirtelen elkezdett sajogni, nagyon keservesen. Próbáltam minél jobban szorítani, de nem akart szűnni. Muszáj volt leülnöm. Azt hittem megint a betonra ülök, viszont most sikeresen egy szétnyitott kartondobozon landoltam. Ez sem volt valami puha, de valamivel mégis jobb, hogy nem az aszfalton kellett ülnöm. Levetve magamat a tárgyra, igyekeztem megnyugodni. Fejemet hátra dőlve nyújtóztam el a dobozon. Megkíséreltem az alvást, ám nem nagyon jött álom szemeimre. Hiába erőltettem, semmi sem történt. Sokáig feküdtem még egyhelyben, amikor végre elnyomott az álom.

Fokozatosan kezdtem kinyitni szemeimet, és arra lettem figyelmes, hogy sokkal világosabb van. Talán ennyit aludtam volna? Lehet…
Óvatosan most is megpróbáltam felállni. Furcsálltam, mivel pillanatnyilag sikerült, akkor tegnap ugyan miért nem? Talán túl fáradt voltam már, és egy kiadós alvás hiányzott, még ha nem is a legkényelmesebb helyen. Nehézkesen haladtam előre a célom megvalósításában. Gondolatban egy útvonalat terveztem magamnak, hogy hogyan jutok el leggyorsabban a kikötőbe.
Meglepődve tapasztaltam, hogy most a hasam a fájás helyett korgott. Már egy jó ideje nem ettem. Éhes voltam, és nem tudtam mit kéne ennem.

Kitértem egy forgalmas utcára, ahol különféle boltok nyíltak a járókelők elé. Volt köztük ruha bolt, élelmiszeres, cipőbolt és még sok más. A sok ember, különböző irányba igyekezet, engem meg majdnem fellöktek. Rengeteg kisbódé volt a közelben, én pedig úgy döntöttem onnan veszek valami harapnivalót. Kiszemeltem magamnak egy standot, majd haladni kezdtem felé. Mielőtt odaértem volna, véletlenül neki mentem egy lánynak.

- Bocsánat. Nem direkt volt – kértem elnézést.

- Semmi baj –válaszolt.

Felpillantva, a föld bámulásából, szemügyre vettem. Hosszú szőke haja, kicsit kócosan omlott kockás ingjére. Telt ajkait mosolyra húzta, ami annyit jelentett, nem haragudott meg. Tengerkék szeme tekintetembe fúrózott, és csak kémlelte azt. Biztos voltam benne, hogy nem egy koreai lánnyal állok szemben.
Éppen beszédre nyitotta volna a száját, amikor valaki megfogta a karját, és elhúzta előlem. Érdeklődve néztem távolodó alakját, továbbá ő is ugyan ezt tette velem. Hosszan még nézett, majd eltűnt a tömegben.

Tovább folytatva tervemet, újra célba vettem a bódét. Reméltem, hogy most már nyugodtan vásárolhatok, és nem megyek neki senkinek. Így is lett. Amilyen gyorsan megvettem a kaját, olyan gyorsan tüntettem el a kezeim közül. Lenyalva minden egyes maradékot az ujjaimról, töröltem a ruhámba kezem. Futólépésben haladtam az utcán, a kikötő felé. A mólóra érve körbetekintettem, s megállapítottam, hogy rajtam kívül nem tartózkodik senki a stégen. Megállva az egyik vasrúdon kémleltem a vizet. Madarak reppentek fel, amint közelebb értem hozzájuk. Vágyakozva néztem utánuk, vajon merre mehetnek. Biztosan egy sokkal, de sokkal jobb helyre, mint amilyenben én vagyok.
  Letelepedve a móló szélére kémleltem, az alattam lévő zavaros vizet. Néhol egy-két hal bukkant fel a víztükörre, de már fordult is vissza. Elmerengve, bámultam magam elé, azon tűnődve, mi is az élet célja. Miért vagyunk? Talán azért, hogy évezzük a jelent? Mi értelme élni, ha már senkid sincs a világon, akire támaszkodnál?
  Feltápászkodva a stég széléről, néztem körbe, hátha találok valami magaslatot. Áh, meg is van! Egy vasszerkezetből álló építmény emelkedett fel az ég felé. Tetején fémdarabok pihentek. Megszaporázva lépteimet, indultam el, hogy meghódítsam az emelvényt. Minden erőmet beleadva, haladtam egyre jobban felfelé. Ahelyett, hogy a létrán mentem volna, inkább a nehezebb utat választottam. Ekkor már tudtam, hogy meg fogom tenni, és senki sem állíthat meg.
  Amint felértem a tetejére, a vasszerkezet megingott. Még most sem rettentem el célom megvalósításától. A széléhez mentem, és lenéztem a mélységbe. A víz kékes árnyalata, a szürke színnel járt táncot.

Hátraléptem, s céltudatosan előre meredtem a semmibe, amikor egy ismerős hang szólalt meg lentről. Ezt a hangot bárhol, bármikor felismerem. Édesen csengő hangja, most kiáltozva szólt utánam.
Nem! Nem láthatja, amit tenni fogok. Nem akarom, hogy sírjon. Számomra ő a legfontosabb, mindennél jobban.  De, mégis miért? Miért jött utánam? Hiába próbálom keresni rá a választ, egyszerűen nem tudok rájönni.
Hátrafordulva, tekintettem le a személyre. Jól gondoltam, hogy ki kiáltott nekem. Vele volt egy másik személy is. Mon volt az.

- Tae! Gyere le, onnan mielőtt még bajod esik! – kiáltotta Mitty.

- Hallod hyung! Gyere, már le onnét! – kiáltotta Mon is.

  Nem hallgattam rájuk, csak az elképzelésem lebegett a szemem előtt. Most már nem számított senki és semmi. Ha meghátrálok, akkor gyávának fogom tartani magam, hogy nem tettem meg. De ott van bennem a félsz, hiszen Mittyt nem hagyhatom itt. Miért számít, amikor már semmi értelme az életemnek? Hiába igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy közelebb kerüljek hozzá, úgy érzem, annál jobban távolodom. Nem akarom elveszíteni, de hát nem tudok mit tenni, csak ezt.
  Vettem még egy utolsó erőt magamon, és neki iramodtam. A levegő fuvallata, hamarosan erős süvítő szélként csapódott arcomba. Minden érzelem összekuszálódott bennem. Amint a széléhez értem, egy nagyot löktem magamon, s elrugaszkodtam. Zuhanni kezdtem a hívogató mélység felé. A szárazföldről hallottam még annak a személynek a sikítását, akit legjobban szerettem, mielőtt elnyelt volna a víz kellemes melegsége. Tudtam, hogy hamarosan itt a vég, és most már nem hátrálhatok meg.  A víz olyan sebességgel csapott arcon, mint még soha. Éreztem, amint egyre jobban merülni kezdek a bűntudatba. Nem volt más, csak én és a víz.

  Szememet becsukva, süllyedni kezdtem. Úgy éreztem, hogy már nincs sok hátra. Tudtam, ha most végleg elmegyek, soha többé nem láthatom Mittyt. Tisztában voltam vele, hogy mit tettem. Szerettem volna véglegesen véget vetni ennek a kínszenvedésnek, és talán most sikerült.
  A sötétség egyre jobban öntötte el testemet, mint kívülről, mint belülről. Újra kisgyerek akartam lenni, gondok nélkül és szabadsággal. Visszagondoltam a Mittyvel és a többiekkel töltött közös élményekre. Az emlékek hatására számat, mosolyra húzva süllyedtem egyre mélyebbre. Akkor és abban a pillanatban gondoltam át, az életem előző éveit, mielőtt végleg vége lett volna.
  A külvilág fényei egyre jobban kezdtek elhalványulni, mire végleg megsemmisültek. Sötétség borított be mindent, én pedig érezni kezdtem, hogy szertefoszlik minden. Abban a pillanatban érzelmek öveztek körül, és ezeken kívül mást nem éreztem. A boldogság borította be egész testemet, a megnyugvással együtt. A víz egyre jobban körülölelt minden oldalról. Végre boldog voltam.

Hirtelen barna szemeim kipattantak. Nem értettem mi lehet ennek az oka, hiszen majdnem meghaltam. Éreztem, ahogyan tüdőmből fogy a levegő, és egyre nehezebben lélegzem. Oxigénre volt szükségem.
Amilyen gyorsan csak tudtam, úszni kezdtem fölfelé. A felszínre érve újra megpillantottam a napvilágot, ami erős fényét szórta szét a városra. A maradék erőmet összeszedve, tápászkodtam ki a stégre. Mittyék már nem voltak ott, aminek nem nagyon örültem. Vállat rántottam, majd azon kezdtem gondolkodni, hogy-hogy nem fulladtam meg. Talán odafent, még nem akarták, hogy meghaljak.
Fáradtan dőltem hátra a kavicsos betonra, tovább gondolva, hogyan tovább.

~Mitty szemszöge~

- Indulhatunk? –kérdezte Kook, miközben megfogta kezemet.

- Természetesen –válaszoltam, talán egy kicsit gyorsan is.

Kilépve az ajtón indultunk el sétálni. Nem tudtam, hova akar vinni, de kíváncsi voltam a végkifejletre. Fejemet felé fordítva, meredtem el arcvonásaiban. Megnyugodtam, mert láttam, hogy újra visszatért a régi Jungkook. Kezét megszorítottam, amin meg is lepődött. Továbbsétálva, érkeztünk el egy parkhoz.

Bő tíz perce sétálhattunk, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Kapkodva kutakodni kezdtem a táskámban, mire végre megtaláltam. Mito hívott, amin nagyon meglepődtem. Megszeppenve néztem rá Kookra, mintha tőle vártam volna a segítséget. Ő csak érdeklődve figyelte az eseményeket.
Felvettem, de amikor meghallottam testvérem ijedt hangját, rögtön kétségbe estem.

- Halló! Mi a bj, Mito? – tudakoltam.

- Gyere, haza, most azonnal! – hadarta el.

- Mi az? Mi történt?

- Itthon elmesélem – avval letette. Értetlenül tekintettem Kookra, aki csak kérdőn nézett.

- Mi történt? – tudakolta.

Díj #2

Köszönöm szépen a blogom második díját Raven F. Hatter-nek a Wonderland - Memories írójának. Hálás vagyok neki. :)

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
5. Válaszolj a 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!
8. Cseréljetek linket!
9. Küld tovább 12 embernek a díjat!
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog az illető blogjáról:
1. Ő egyedül vezeti a blogot.
2. Rengeteg kutatómunkát igényelt.
3. Sok segítséget kapott hozzá.
4. Egy Alice in Wonderland fanfiction.
5. A desing egyszerűen fantasztikus.
6. A prológus nagyon megfogott.
7. Sok visszajelzést kap, hogy nagyon jól ír.
8. Jelenleg 21 feliratkozója van.
9. Saját maga alakítja a történetet.
10. Egyéni képgalériával rendelkezik.
11. Egyenlőre a prológus és egy kiegészítő rész található meg rajta.
12. Egyszerűen fantasztikus blog, sok munkával.

12 dolog a saját blogomról:
1. Egy 19 éves lányról szól, aki Koreába utazik a testvéréhez.
2. Összeismerkedik a BTS-sel.
3. A kinézetén mindig alakítgatok.
4. Szeretem ezt a blogot, ezért a későbbiekben nehéz lenne megválnom tőle.
5. Az ötleteim általában vagy zene hallgatás közben jönnek, vagy spontán.
6. Rengeteg munkám van benne.
7. A blog jelenleg 3167 megtekintésnél tart, amit nagyon köszönök.
8. Jelenleg 18 rész található meg rajta.
9. Barátnőmtől sok segítséget kaptam.
10. Próbálom a legjobbat kihozni magamból.
11. Egyszer reménykedem benne, hogy elérem a 10000 megtekintést, de már az 5000-nek is nagyon örülnék.
12. Köszönök szépen minden visszajelzést.

Válaszaim a 12 kérdésre:
1. Mióta blogolsz intenzívebben?
Tavaly kezdtem el. De intenzívebben talán november- december környékén.
2. Ha hirtelen semmi ötlet, akkor mi ad ihletet általában?
Általában képeket nézek, vagy videókat, ha nincs ötletem.
3. Mi az, ami szerinted egyedivé teszi a blogod? 
Na, ez fogós kérdés. Ilyenen nem nagyon gondolkodtam, de ha kellene választani, akkor talán a design. A fejlécet kaptam, szóval azt nem számoltam bele.
4. Hányadik blogoddal állunk most "szemben"?
Ha jól számolom, akkor második. Ezt tavaly óta írom, amit még sokáig tervezek vezetni, viszont ezen kívül van még egy másik is, csak az nem fanfiction, hanem saját történet.
5. Mi az, ami büszkeséggel tölt el, és mi az, amin javítani szeretnél?
Úgy büszkeségnek szerintem a díjakat mondanám. Nagyon jól esik, hogy kapok, de legfőképpen az, hogy tetszik sok embernek, ahogyan írok.
Javítani, személyem szerint a részek felrakásán változtatnék. Elég lassan sikerülnek a részek megírásai, de próbálok sietni velük.
6. Mit gondolsz, így összeségében a blogger közösségről?
Hogy sokat segítenek, ha valamit elrontok. Sok a visszajelzés, az írásom felé, aminek örülök, de nagyon. Köszönök szépen mindent.
7. Mostanában sokan vonultak vissza a billentyűzettől, valamint szünetelnek. Ennek oka szerinted mi lehet?
Szerintem, hogy nehéznek tartják az írást, illetve nincs idejük rá. Az biztos, hogy egy blogger dolga nehéz, de ha küzd megbirkózik vele. Próbálok megbirkózni a nehézségekkel, de ez nem mindig sikerül, amit nagyon bánok.
8. Számodra mi számít sablonosnak?
Ha egy történetet már vagy harmadjára látok, és különböző emberektől. Senkit nem szeretnék megbántani, de vannak ilyenek. Rengeteg jó sztori van, amiket szívesen olvasok, de vannak köztük olyanok is, amiket az előbb megemlítettem.
9. Kik támogatnak, amikor úgy érzed, semmi értelme írni?
Legfőképpen barátnőm, aki szintén blogger, sőt ő a legjobb barátnőm. Sokat segít, hogy újra legyen kedvem az íráshoz.
10. Milyen el/mottó visz előre? (Persze csak, ha van)
Nekem nincsen.
11. Hány blogot szoktál olvasni, követni?
Követni nem nagyon szoktam, inkább olvasni. Úgy vagyok vele, hogy amelyik megtetszik azt elkezdem olvasni. Nincs annyira sok, egyébként.
12. Kik azok a bloggerek/blogériák, akiket kiemelnél a közösségből?
Annyit elárulok, hogy vannak egy páran.

Az én 12 kérdésem:
1. Mióta kezdtél bele a blogolásba?
2. Mi az, ami esetleg hátráltat az írásban?
3. Mennyi ideig tervezed elvinni a blogod?
4. Vannak olyan írók, akiknek az írása miatt kezdtél bele a blogolásba?
5. Kik azok, akik támogatnak?
6. Mit gondolsz a közösségről?
7. Megvagy elégedve a blogoddal?
8. Van befejezett blogod?
9. Mi ösztönöz?
10. Mit szeretsz inkább írni? Fanfiction vagy saját történet?
11. Mennyi idő, mire megírsz egy fejezetet?
12. Honnan jött az ötlet, hogy ilyesfajta történetet írj?

A jelöltjeim:
Laura Vincze - Little Butterfly
Sára Varga - Moonlight
Dalma Görgey - You thought It
Judit Kálmán - Nevermind

18. rész

- Maga kicsoda? – kérdeztem értetlenül.

- Ne tegezz engem, Hee! 6 évvel vagyok idősebb nálad. Az még számomra nem olyan észveszejtően sok év. Szóval ne, magázz itt engem! – mosolygott.

- Akkor újra felteszem a kérdést. Te ki vagy?

- Tényleg nem ismersz meg? – hajolt közelebb.

- Tényleg nem.

- A saját bátyádat nem ismered meg? – lepődött meg.

 Hogy micsoda? Nekem van egy bátyám? De én miért nem tudtam róla? Anyáék sosem meséltek, hogy lenne egy testvérem. Mindig is azt gondoltam, hogy egyke vagyok. Vajon miért nem meséltek sosem róla? Talán, mert azt hitték felkeresem? Lehet… De most már mindegy is, hiszen szemtől-szemben állok vele.

- Anyáék meséltek rólad nagyon sokat, amikor kisebb voltál. Vártam már a pillanatot, mikor végre találkozhatunk. Kicsi lehettél, amikor utoljára láttalak. Azóta nem. Sajnáltam, mert meg akartalak az évek folyamán többször is látogatni, csak mindig közbe jött valami. Sosem volt időm, és egy idő után meg már úgy gondoltam, hogy felesleges.

- De miért? Miért gondoltad, hogy felesleges? – néztem rá értetlenül.

- Mert felnőttél, és neked is lettek dolgaid, mint ahogy nekem is. De most nem ez a lényeg! Az a lényeg, hogy látlak. Nagyon hiányoztál ám! Gyere, ide! – vont magához.

- Te is nekem… - érzékenyültem el, majd kibújtam karjai közül.

- És ki ez a srác? – nézett, a mellettem álló megszeppent Sehun-ra.

- Ő itt a barátom – fogtam meg újra szorosan Sehun kezét.

- Üdvözöllek! Vigyázz ám a hugicámra!

- Öm… persze, persze – hangja megremegett. – Hee! Szerintem most én inkább mennék. Hagylak magatokra a bátyáddal. Majd még később beszélünk. Szia, én kis Minnim! – puszilta meg arcomat.

- Neked is szia, Hunnie! – integettem neki az ajtóból, majd becsuktam magam mögött.

- Amúgy a nevemre még emlékszel valamennyire? – kérdezte testvérem.

- Hát… Nem nagyon… - szégyelltem el magam, hogy a saját bátyámnak a nevére nem emlékszem.

- DongHyun. De szólíts úgy, ahogyan szeretnél – mosolyodott el.

- Rendben. Akkor mit szólnál, ha Don-nak szólítanának?

- Nekem tökéletes – avval lehuppant a kanapéra, majd én is követtem.

~Mitty szemszöge~

 Ott hemperegtünk Kook-kal a kanapén, mint két kisgyerek. Kicsit megint annak éreztem magam, amit nem is bántam. Most úgy éreztem, hogy tényleg boldog vagyok az után a sok sírás után.
A fetrengésünk közepén hallottam, amint Mito beszél valakivel telefonon. Nem nagyon törődtem vele, mivel úgy gondoltam, hogy biztosan a kiadótól van megint valami, de amikor meghallottam, hogy szólított, rögtön kértem Kook-ot, hogy most egy picit fejezzük be a hempergést.

- Mitty gyere csak! – szól ki a konyhából.

- Máris megyek! Kook most egy picit engedj el. Oda kell mennem Mito-hoz. Lehet, hogy valami fontos. Miután visszajöttem folytatjuk, de most tényleg engedj el – mondom végig, miközben próbáltam kiszabadulni kezei közül.

- Rendben! De ezt el kell, hogy mondjam. Szeretlek, ugye tudod? – engedett el, majd miután felálltam küldött egy puszit.

- Persze, hogy tudom te butus! Én is téged nagyon! – hajoltam vissza hozzá, és megpusziltam az arcát.

- Mitty haladj már! Nem tarthatom egész végig a vonalat! – szól megint ki Kimito.

- Jól van, na! Megyek már!

 Sietve kapkodtam a lépteimet a konyha irányába. Majdnem felbuktam a szőnyegben, úgy siettem. Beérve a konyhába megláttam Mito-t, amint ül a bárpultnál, és a vezetékes telefonról beszél valakivel. Ideadta a kagylót, majd beleszóltam.

- Halló! – szólok bele félénken.

- Mitty te vagy az? – kérdezi egy ismerős hang.

- Apa?

- Szia, kislányom! Mi újság veled? Hogy vagy? – hallottam hangján, ahogyan felvidámodik.

- Annyi minden történt velem mostanság. Jól köszönöm. És te? Veled van a barátnőd?

- Nem már nincs. Szakítottunk, és most egyedül vagyok egy ideje.

- Jaj, Apa! Úgy sajnálom. Találsz majd egy jobbat nála.

- De mindegy nem ez a lényeg! Viszont van egy bejelenteni valóm.

- És mi lenne az? – néztem rá bátyámra, aki csak kuncogott.

- Kimennék egy időre hozzátok. Mit szólsz hozzá?

- Úristen! Komoly? Juj, nagyon örülök. A te ötleted volt? És mikor jönnél?

- A bátyád ötlete volt, és körülbelül, olyan 2 nap múlva.

- Rendben. Majd amikor itt leszel, lesz mit mesélnem. De most megyek, ha nem haragszol meg. Szia, Apu! Majd találkozunk. Visszaadjam Mito-t?

- Nem kell. Vele már beszéltem. Szia, Bubuskám! – avval letettem a telefont.

 Megöleltem Mitot-t, és rohantam vissza Kookie-hoz. A nappaliba érve úgy határoztam, hogy egy picit meglepem az én kis Kook-om.

 Lábujjhegyen kezdtem el osonni felé, azt tervezve, hogy hírtelen vagy óvatosan tegyem a kezem a szeme elé. Arra jutottam, hogy óvatosan fogom, mert a régi sebek azért még látszanak egy kicsit.

 Mögé érve megálltam a kanapé hátánál, azon a részen ahol Jungkook ült, és nézte a tévét. Óvatosan szeméhez emeltem kezemet, de hirtelen megfogta. Nagyon meglepődtem, hiszen honnan tudja, hogy ezt akartam neki csinálni?
Megfogta a két kezemet előre húzta, és a nyakába helyezte. Rádőlve a fejére nem bírtam megmozdulni.

- Honnan tudtad, hogy meg akarlak lepni? – kérdeztem, miközben egy puszit nyomtam a feje tetejére.

- Mivel ismerlek, és hallottam, ahogyan rohansz visszafele.

- Ja értem…

- De ne szomorkodj, máskor biztosan meg tudsz majd lepni.

- Ezt most úgy mondtad, mintha bénán csinálnám.

- Nem akartalak megbántani. Naaaaa… Ne légy szomorú, mert akkor én is az leszek – húzta szomorúra száját, majd kiskutyus szemekkel kezdett el nézni.

- Nem bántottál meg nyugi. Minden rendben van – mosolyodtam el.

- Akkor megnyugodtam. Nem szeretem, ha szomorú vagy. Olyan rossz úgy látni. Olyankor én is az vagyok. Nem akarom, hogy szomorú légy. Én a vidám Mitty-t szeretem. Aki mindig mosolyog és boldog. Sosem akarlak elveszteni. Szeretlek – engedett el. 

Megkerülve a kanapét, én is leültem mellé. Közelebb húzott magához és megcsókolt. Viszketni kezdett az orrom, így el kellett váljanak ajkaink.  Elhelyezkedtünk egy kényelemes helyzetbe, úgy néztük tovább a tévét. Valamilyen valóság show ment benne, ami engem nem nagyon kötött le, de amint láttam Kook-ot nagyon is lefoglalta. Elég viccesnek tartottam, hogy majd kiugrottak a szemei a helyéről, úgy nézte. Visszahúztam egészen a támláig, hiszen már majdnem leesett a helyéről, és lefejelte az asztalt, úgy belemerült.

Felálltam, éppen indulni készültem, amikor meghallottam, hogy felpattan és elkezd a tévének beszélni.

- Chin, haladj már! Ne avval a csajjal foglalkozz, mert így veszteni fogtok!

 Elnevettem magam, majd felmentem az emeletre. Úgy gondoltam, mivel régen beszéltem már Jimin-nel, így társalgok vele egy kicsit.

 Bekopogtam, ahogyan szoktam, és benyitottam. Megláttam egy szürke, sapkás, szemüvegben lévő Jimin-t, aki éppen selfieket csinált. Elég vicces arcokat vágott. Nem bírtam visszatartani a kuncogást, de gyorsan számra kaptam nehogy meghallja. Éreztem, hogy már teljesen vörös vagyok. Hirtelen egy hangocska csúszott ki a számon egy aprócska résen, és a széken ülő rám pillantott.

 Szemei kétszeresére nyíltak, mint amilyenek szoktak lenni, és lassan visszapillantott telefonja kijelzőjére. Kapkodva próbálta eldugni párnája alá, azután vigyorogva könyökölt rá combjára.

- Mióta állsz itt? – kérdezte, miközben próbálta még jobban telefonját a párna alá tuszkolni.

- Egy jó ideje. Hiába rejtegeted mindent láttam – mosolyogtam rá elégedetten.

- Ezért még kapsz! – emelte fel kicsit hangját, majd közeledni kezdett felém.

- Ömm… Oppa! Mit csinálsz? ! Ne gyere ilyen közel! – meglepődve pislogtam egy párat.

- Nem csinálok veled semmi olyat! Tudom, hogy van barátod, csak egy kicsit megleckéztetlek, hogy nem szabad mások után leskelődni – vigyorodott el, és elkezdett csikizni.

- Ne! Ez így nem fair! – próbáltam elmondani, de nem nagyon sikerült, mert összecsuklottam ott, ahol voltam.

Már fájt a hasam a sok nevetéstől. Jimin bő öt percig csiklandozott addig, amíg ő is belefáradt. Felállt, és felhúzott engem is. Leporoltam ruhámat, éppen indultam volna kifele, amikor megszólalt.

- Most már tudod, hogy mi lesz a vége, ha leskelődsz

- Nem is tervezek leskelődni. Most sem annak szántam, csak éppen akkor selfieztél. De szerettem volna valamit. Mit szólnál egy Jimin Mitty naphoz?

- Nincsen ellenemre. Benne vagyok – ment vissza a székre.

- A holnap jó?

- Oké. Mehetünk. Majd megbeszéljük, hogy hova megyünk.

- Igen, de most megyek. Csak ezt szerettem volna. Majd beszélünk.

- Rendben. Engem megtalálsz – kacsint rám.

 Éppen léptem volna ki az ajtón, amikor hirtelen szomorúság töltött el. Annyira furcsa volt, hogy szomorú vagyok, hiszen már mióta nem volt ilyen hangulatom. Nem értettem miért öntött el belülről a keserű bánkódás.

- Mi a baj, Mitty? – kérdezte a széken ülő, és odasietett hozzám.

- Nem tudom… - próbáltam elmondani, miközben a sírás kerülgetett.

Megint megtörtem, amit nem akartam. Mi történik velem? Éreztem, hogy valami hiányzik, vagy inkább valaki.
 Lekucorodtam az ajtóba sírtam tovább, fejemet térdemre támasztva. Miért vált ki belőlem ilyen érzelmeket Tae? Kook-nál ilyet sosem éreztem. Mégis mi okozhatja ezt? Tetszene nekem legbelül valahol, csak nem merem bevallani magamnak? Nem az lehetetlen! Nem akarok többet barátságnál, hiszen ott van nekem Kook, akit imádok és szeretek, de valahol Tae is fontos. Ő csak egy barát számomra. Vagy mégsem? Nem tudom… Talán egy kicsivel többet érzek iránta. De miért nem merem bevallani magamnak? Ezt se tudom. Elbizonytalanodtam…
Fontos számomra, de csak egy barát marad. Valami viszont azt sugallja, hogy meg kell találnom.

- Mitty, ne hozd rám a frászt! Mi a baj? Hahó! Hallasz? – rázogat meg Jimin.

- Hallom, amit mondasz… - mondom alig hallható hangnemben, majd elfordítottam a másik irányba fejem.

- Akkor mond el mi a baj.

- Hosszú… és bonyolult. Nem akarom, hogy bárki tudomást szerezzen az érzéseimről. Az egy dolog, hogy egy nagyon érzelgős teremtés vagyok, de nem szeretek nyitott könyv lenni mindenkinek. Emiatt, mikor kisebb voltam, ki is használtak sokszor.

- Ezek szerint nem bízol meg bennem? – hallottam hangján, hogy elszomorodik.

- Én nem ezt mondtam. Épp ez az, hogy bennetek, a tesómban, az édesapámban, Hee-ben és Sehun-ban bízok. Senki másban. Meg ott van még Yaru. Őt már kicsi korom óta ismerem. Mindig is az egyik legjobb barátom volt.

- Jó, én értettem félre. Elnézést. De figyelj ide! – fogta meg fejemet két kezében, és maga felé fordította. – Akár bízol bennem, akár nem, én mindig melletted leszek. És nem csak én, hanem mindenki a csapatból. Ne szomorkodj! Légy vidám, mint eddig is voltál, és ne szomorkodj.

Muszáj elmondanom neki. Beszélnem kell valakivel, aki meghallgat. Vettem egy nagy levegőt, és kiböktem.

- Hiányzik Tae… - amint ezt kimondtam, érzetem, hogy megint könnybe lábadnak szemeim. – El akartam menni, megkeresni, de semmi ötletem sincs, hogy hova mehetett. Megkérem Kook-ot, hogy jöjjön velem. Együtt könnyebb lenne.

- Rendben, akkor menj. Ha kell, még valami segítség tudod, hol találsz. Előtte viszont mosd meg az arcod. Ne lássa, hogy sírtál – vígasztalt meg.

- Szia, oppa! Majd még beszélünk akkor – tápászkodtam fel újra, és kimentem az ajtón.

 A folyosón, az ajtó előtt sóhajtottam egyet, és úgy tettem, ahogyan Jimin mondta. Gyorsan leöblítettem az arcom, majd keresni kezdtem Kook-ot. Elhaladtam Tae szobája mellett, és egy szomorú pillantást vetettem a csukott ajtóra. Szerettem volna mihamarabb újra látni.

 Lenéztem a nappaliba, hátha ott van még Kookie. Gondolhattam volna, hogy nincs, hiszen biztosan vége annak a baromságnak. Hosszas keresés után végre megtaláltam a szobájában ülve.

- Szia, kicsim! Szeretnék kérdezni valamit – csuktam be magam után az ajtót.

- Persze, mond nyugodtan – intett a kezével, hogy üljek le mellé. Odamentem hozzá, és leültem, ahogyan kérte.

- Meg akarom keresni Taehyung-ot. Nem jönnél el velem? Nem szeretnék egyedül.

 A mosolygós, vidám arcáról eltűnt a mosoly, ezt pedig bűnbánó arc váltotta fel.

- Mi a baj? – simítottam végig arcát.

- Semmi… - tolta el kezeimet, amin eléggé meglepődtem.

- Nekem nem tudsz hazudni. Látom rajtad, hogy nincs rendben valami.

- Tényleg semmi bajom, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész. Ne aggódj – próbált erőltetni magára egy mosolyt, de tudtam, hogy ez nem az igazi mosolya.

- Ha nem akarod elmondani, nem erőltetem. Csak annyira válaszolj, hogy akkor segítesz megkeresni Tae-t?

- Fáradt vagyok most…

- Rendben, akkor már nem is zavarlak. Majd beszélünk – mentem ki az ajtón. Egy utolsót hátra néztem, de csak bámult ki a fejéből.

 Eléggé elszomorodtam, hogy most ilyen volt velem, pedig úgy vélem semmi rosszat nem kérdeztem. Nem értem mi lehet az oka. Hiányzik az a Jungkook, aki mosolygott egész nap, és szerette, ha vele vagyok. Beszélnem kell vele, majd miután épségben tudom Tae-t. Most már feltétlen meg kell keresnem.

 Közben besötétedett, és a házat csendesség lepte el. A nappaliban lekapcsolódtak a lámpák, csak a tévé fénye világította be az óriási helységet. Elgondolkodtam azon, hogy úgy néz ki eddig, hogy egyedül indulok Tae keresésére. Nem! Még egy reményem van. Rap Mon. Ő biztosan eljön velem. A bátyám biztosan elfoglalt, szóval őt most kilőttem. A többieket nem akarom evvel zaklatni. Igen, Rap Mon biztosan segít. Megyek, és kérek is segítséget.

 Bekopogtam hozzá is, ahogyan szoktam. Hallottam, ahogyan bentről egy hang szól, hogy bemehetek. Nem tétováztam sokat, már nyitottam is a szobaajtót. Bent kellemes melegség fogadott, és egy fiú, aki a paplanba volt bugyolálva. Felült, és álmos arccal tekintett rám. Egy percnyi komoly csönd után hátravetette magát, úgy kezdett el beszélni hozzám.

- Mit szeretnél? – kérdezte álmosan, mégis kedvesen.

- Egy fontos kéréssel fordulok hozzád – ültem le az ágy szélére.

- Mond nyugodtan – ült fel.

- Holnap eljönnél velem megkeresni Tae-t? Ha nem lenne nagy gond.

- Szívesen elmegyek. Úgysem voltam még veled sehol – mondta egy ásítás özben.

- Úgy örülök. Köszönöm Mon – másztam fel hozzá, hogy meg tudjam ölelni. --Na, de most én is megyek aludni. Hosszú volt ez a nap. Jó éjt!

- Neked is jó éjt, Mitty! – mondta el, mielőtt el nem aludt.

 Kifele menet hallottam, ahogyan hangosan szuszogva veszi a levegőt. Hátra néztem, és láttam, hogy hason feküdve, a takarót átölelve alszik. Nagyon aranyos volt.

 Mikor kimentem a folyosóra, már sötétebb volt, mint akkor, amikor bementem Mon-hoz. A folyosót éppen csak a kintről beszűrődő lámpa halvány fehér színe világította meg. Lassan, komótosan a szobámhoz sietem, hogy még mielőtt lefekszem, le tudjak tusolni. 

 Szobámhoz érve halkan kinyitottam a nyikorgó ajtót, és besurrantam a szükséges cuccokért. Felkaptam a kezembe egy fekete cicanadrágot és egy bő pólót.

 Elsiettem a fürdőbe. Bent letettem a pultra a cuccaimat és neki álltam a tisztálkodásnak. Nem akartam sokat időzni vele, mivel én is fáradt voltam. Körülbelül öt perc alatt készen is voltam, és már siettem a jó puha ágyban. Ledobva a cuccaim, avval a lendülettel huppantam be az ágyba. Megnéztem még, hogy kaptam-e üzenetet valakitől, de semmi nyomát sem láttam ennek. Nem is nagyon érdekelt, mivel most volt az a pillanat, amikor nem akartam senkivel sem beszélni, csak aludni. Ahogy végiggondoltam ezt az egészet, nem sokkal rá már az álmok világában voltam.

 Másnap reggel kipihenve keltem fel, és egy nagyot nyújtóztam. Rég volt már, hogy ilyen jót nyújtóztam, így most jól esett. Kipattantam az ágyból, és a ruhásszekrényhez siettem. Nem sokat válogattam, hanem csak bepillantottam, és kivettem a nekem legszimpatikusabb ruhadarabokat. Sikeresen kivettem egy fehér, kötött pulóvert, alá egy fehér inggel. Nadrágnak egy világoskék színű, farmert választottam. Táskáim közül egy kicsi oldaltáskát választottam. Pizsamámat elhelyeztem a szokásos helyén, az ágyon, és indultam, hogy felkeltsem Rap Mon-t.

Berontottam hozzá, mint egy kisgyerek, aki reggel kelti fel a szüleit. Izgatottan huppantam rá az ágyra.

- Jó reggelt! Kelj fel! Reggel van! – ráztam meg a lábánál fogva.

- Csak még egy picit… - dünnyögött.

- Naaa. Gyere, már!

- Jól van felkeltem – tápászkodott fel. – De akkor menj ki, és lent a nappaliban várj meg. Hamarosan megyek.

-Oké akkor lent leszek.

 Lerohantam a nappaliba, és leültem a kanapéra. Nem volt most jelenleg jobb dolgom, így hát elkezdtem beszélni Hee-vel. Tíz percet se beszéltünk, de már jött is Mon, hogy indulhatunk. Egy kék, feliratos pulcsi volt rajta, alatta pedig egy fehér póló. Haja be volt természetesen állítva, mint mindig.

- Indulhatunk? –kérdezte, miközben jött le a lépcsőn.

- Persze – válaszoltam egyből, és felpattantam a helyemről. –Nem kéne szólni a többieknek, hogy elmentünk?

- Várj akkor írok gyorsan egy levelet, hogy elmentünk. Hol van egy lap és egy toll? – kezdte keresni szemével a lapot és a tollat.

- A konyhában biztos van. Ott nézd meg – utasítottam.

Elindult a konyha felé onnan pedig, visszatért egy jegyzetfüzettel és egy tollal a kezében. Elhelyezte a kisasztalon, majd írni kezdett. Amíg írt, elmentem felhúzni a cipőmet. Egy fehér magas szárú Converse cipőt vettem magamra. Lehajoltam, hogy kössem meg a cipőfűt, láttam, ahogyan Mon már siet is felém.

- Hol szeretnéd először keresni? – kérdezte, majd beletúrt hajába.

- Nem is tudom. Nagy a város. Akárhol lehet. De talán a szállodákban megnézhetnénk. Hátha megszállt valahol. Utána pedig az éttermekben kérdezgessünk körbe, majd végül a kisebb büfékben, a belvárosban. És legvégül a tengerparton.

- Oké. Akkor siessünk, nehogy ránk sötétedjen. Mennyi az idő?

- Nyolc lesz 10 perc múlva – néztem rá telefonomon lévő időre.

- Rendben akkor induljunk. Fogjunk egy taxit és menjünk a város egyik leghíresebb hotelébe.

- Várj akkor hívok egy taxit.

 Beütöttem a taxiállomás számát, és vártam, amíg bele nem szólt valaki. Egy női hang szólalt meg a vonal túlsó oldalán. Kérte, hogy mondjam el az utcát és a házszámot, hogy hova kell küldenie. Addig is mi kimentünk a ház elé. Nem kellet sokat várni, máris megláttuk a narancssárga színű autót, tetején egy sárga táblácskával, amin TAXI felirat állt.
Beültünk hátulra, és illedelmesen köszöntünk a sofőrnek, majd megadtuk a pontos címet.

 A Nap, fényesen ragyogott az égen. Sugarai melegséget árasztottak a városra. Parkok mellett haladtunk el, ahol családok és szerelmes párok kapcsolódtak ki. Néhány családhoz még kutya is tartozott. Jó érzéssel töltött el, hogy vannak emberek, akik boldogságban élnek, de valahol mégis éreztem, hogy nem vagyok jól. Mostanra pontosan tudtam, hogy mi miatt van ez az egész. Nem értettem, mégis miért kötődöm Taehyun-hoz, amikor csak egy barát számomra. Legbelül tudtam, hogy nem így van. Többet érzek iránta, mint egy sima barátság. Meg kell találnom!

- Megjöttünk! – nyitja ki az ajtót a mellettem ülő, majd engem is utasít, hogy szálljak ki. – Parancsoljon, uram! Itt az útiköltség.

 Kiszálltam én is az autóból, és felnéztem a hatalmas épületre. Ilyet Magyarországon sehol sem láttam.  Sokkal kisebbek a szállodák otthon, mint itt. Csodálkozva néztem körbe, a még ismeretlen városrészen. Mindenhonnan körülvettek a kisebb-nagyobb felhőkarcolók.

Nem sok időm maradt a bámészkodásra, mert Mon már húzott is be a hotel belsejébe. Csetlettem- botlottam, mire végre meg tudtam állni a saját lábamon, és nem Rap Mon húzott maga után. Elsétáltunk a recepcióhoz, megkérdezni, nem-e járt itt Tae. A recepciós kishölgy keresni kezdte a megadott nevet, de semmit sem adott ki.

- Kérem nézze meg újra! – támaszkodtam rá a pultra.

- Sajnálom, kisasszony, de ilyen személy nem jelentkezett be nálunk – közli a recepciós nő közömbösen.

- Most akkor mit csináljunk, oppa? – temettem arcomat kezeimbe.

- Nézzük meg az éttermeket. Hátha megéhezett, és bement valahova kajálni. Evvel együtt a közeli büféket is meg tudjuk nézni – vígasztalt meg.

- Oké…

 Kimentünk az épületből, és egy környező étterembe mentünk. Bent odamentünk a pulthoz, és vártunk, amíg egy felszolgáló meg nem érkezik. Bő tíz percet ácsorogtunk ott, mire végre elért hozzánk egy pincér.

- Jó napot! Mit adhatok? – tudakolta, és már vette elő a jegyzettömböt.

- Nem kérünk semmit köszönjük, viszont tetszettek látni itt egy barnás hajú, huszonegy év körüli srácot, pulcsiban? – kérdezte meg helyettem Mon.

- Nem. Sajnos nem járt itt az illető, akit keresnek. Nézzenek körbe a büfékben. Ott hátha látták.

- Köszönjük a segítséget - vezetett a kijárati ajtó fele oppa.

- Mi lesz, ha nem találjuk meg? – kérdeztem csüggedten.

- Ezt sajnos nem tudom… - hallottam hangján a bánatot.

 Elmentünk egy másik étkezdébe, ott is csak ugyan azt mondták el, mint az előzőben. Nem jutottunk sokra. Kifele menet az étkezdéből, megpillantottam egy büfés kocsit, és letámadtam az eladót a kérdésemmel. Egy öreg, szemüveges bácsi volt a pult túloldalán. Teljes erőmből neki rohantam a pultnak úgy, hogy az majdnem ráborult az eladóra. Eltávolodva egy kicsit a bódétól, rögtön a lényegre törtem.

- Nem tetszett látni egy barnás hajú, huszonegy év körüli, nálam egy 20-22 centivel magasabb srácot? – egyenesedtem ki.

- Sajnálom kisasszony, de nem láttam.

- Pulóver is volt rajta. Egy szürkés színű. Kérem, segítsen… - könyörögtem, és közben Rap Mon is mellém érkezett.

- Talán valami rémlik, hogy járt itt egy srác.

- És tudja, hogy melyik irányba ment? – reménykedtem.

- A part felé igyekezett éppen.

- Nagyon szépen köszönjük. Örök hálánk – hadartam végig, majd előre rohantam, nyomomban Mon-nal.

 Egészen a partig futottunk. Megtorpanva kémleltem körül, hátha meglátom a keresett személyt. Kapkodva néztem körül az egész parton. Hiába kiáltottam nevét, semmi választ nem kaptam. Az örültség határán álltam már, mert hiába volt, azaz érzésem, hogy itt találjuk majd, féltem attól, hogy mégsem.
 Visszafutottam Mon-hoz, és a mellkasának támasztottam fejemet. Megint sírtam. Éreztem, ahogyan minden könnycsepp égető fájdalommal esik le a földre. A reménytelenség egyre jobban terjengett bennem, a szomorúsággal keveredve. Sötétség öntött el belülről. A kínzó tudat, hogy lehet, tényleg nem találom meg.
Ekkor hirtelen meghallottam egy hangot a móló széléről. Odanéztem, de nem láttam senkit, csak egy vasrudas emelvényt, ami az égbe emelkedett. Újra meghallottam a hangot, de ekkor már tudtam, hogy van a tetején valaki.

 Felnéztem, és megláttam a keresett személyt. Hirtelen elengedtem Rap Mon pulóverét, ami eddigre teljesen vizes volt. Vágyakozva néztem Taehyung-ot, várva, hogy mikor jön le.

-Tae! Gyere le onnan! – kiáltottam felé, de csak süket fülekre talált.

-Hallod, hyung! Gyere már le onnét! – kiáltott Rap Mon is, de mind hiába volt ez is.

 Egy szempillantás alatt feszültség töltötte el mind kettőnket. Megfeszült minden izmom, és földbegyökerezett a lábam. Indulni akartam volna, de nem bírtam.

 Szemem kétszeresére nyílt, lélegzetem pedig szinte elállt. Ott maradtam mozdulatlanul, és a magaslatra tapadtak szemeim. Minden erő elszállt a lábaimból, és a földre rogytam. Szemembe ismét könnyek gyűltek. Próbáltam felállni, de nem tudtam. Belül teljesen elöntött a szomorúság. Minden életerőm elszáll belőlem, és a földre zuhantam. Ekkor jöttem rá, hogy mit is érzek Tae iránt.